A muzslyai Szűz Mária szent neve templom teljesen megtelt, Kalapis Sztoján atya celebrálta a szentmisét P. Elias Ohoiledwarin verbita atya és Msgr. Gyuris László nagybecskereki plébános segítségével. A hálaadó szentmisén megáldották az ünnepeltek részére előkészített szalagokat, majd az ünnep a fiúkollégium tornatermében folytatódott.

A szalagavató bál hagyománya Selmecbányán kezdődött, ahol a XVIII. században a diákok a tanulmányaik utolsó félévében váltak jogosulttá annak a szalagnak a viselésére, amelyet ünnepélyes keretek között adtak át nekik. Az esemény az úgynevezett szalagszenteléssel kezdődött, majd fáklyás menetben vonultak végig a belvároson, elbúcsúzva az otthont adó településtől. Éljetek boldogul! — köszöntek az alsóbb éveseknek. Ezt a történetet is elmondta köszöntőjében Koncz M. Julianna nővér, a Szathmáry Karolina Leánykollégium vezetője, aki beszédében a diákokhoz szólva kiemelte:

— Ez a mai életetek egyik különleges napja. Lehetőségetek van a visszatekintésre egy olyan környezetben, ahol mindenki rátok figyel, veletek ünnepel. Felnőttként álltok előttünk. Örömmel tekintünk rátok mi, nevelők, ám biztos vagyok benne, hogy a szüleitek és a rokonaitok is. Igyekszünk elfogadni, hogy fokozatosan el kell engednünk a kezeteket, elfogadni, hogy képesek vagytok felelősségteljes döntéseket hozni, s azzal építeni a jövőtöket. Életetek fontos kérdései dőlnek el a tanév hátralevő részében: Milyen pályát válasszatok? Hol tanuljatok tovább? Mit fejez ki számotokra a magyarságotok? Itt maradjatok-e Vajdaságban, vagy inkább más országba költözzetek? Hogyan élitek meg a hiteteket? Csak egy gyakorlatként, melyet rátok erőltettünk, vagy a szívetekben élő ragaszkodásként Isten Országához? A választ nektek kell valamennyi kérdésre megadnotok. Mi pedig, a selmecbányai diákokhoz hasonlóan, azt kívánjuk nektek: Éljetek boldogul!

Kalapis Sztoján atya, az Emmausz Fiúkollégium igazgatója beszédében a jelen levő kollégistáknak — a lányoknak és a fiúknak egyaránt — a legjobbakat kívánta, majd megköszönte a fiús szülőknek a bizalmat, amikor három vagy négy éve „átadták” gyermekeiket ebben a tanintézményben. A nevelőtanárokkal egyetemben megpróbálták a jó úton tartani őket, jó embereket, legényeket faragni az akkor még kisfiúkból, akik biztosan megállják a helyüket az életben. A feladatot közösen, a fiúk közreműködésével meg a kollégium személyzetével valósították meg, és büszkék is a növendékekre.

A kisoroszi Lackó Márta a leánykollégista társai nevében olvasta fel írását, melyben mindenkinek megköszönte a velük való törődést.

— A szalag, melyet ma megkapunk, az összetartozás, a felnőtté válás, a tudás jelképe. Az összetartozás szimbóluma, mivel négy évig egy fedél alatt éltünk a kollégiumban, barátságok szövődtek köztünk, és ebben a néhány évben egymást segítve, támogatva haladtunk előre az ismeretlenbe. Ez az út tele volt kisebb-nagyobb akadályokkal, gyakran vitáztunk is, viszont ezek a nézeteltérések is formálták a jellemünket. Itt voltunk egymásnak, kiálltunk egymásért, és összekovácsolódtunk. A szalag a felnőtté válást is jelképezi. Közös élmények, tapasztalatok, emlékek születtek, melyekkel gazdagodva válhatunk felnőtté. Megtanultuk vállalni a felelősséget tetteinkért, megoldani a gondjainkat. Életünk során nagyobb nehézségekkel is szembesülni fogunk, és ilyenkor mindig eszünkbe jutnak majd azok a tanácsok, amelyeket a szülők, nevelők, nővérek adtak nekünk. Vár ránk az érettségi, a felvételi, ilyenkor döbbenünk rá, hogy fontos fordulóponthoz értünk, mellyel életünk talán legszebb és — hisszük, vagy sem — leggondtalanabb szakasza zárul le. Itt kell hagynunk sok-sok barátot, ismerős arcot, a kollégium közösségét, mely már a második családunknak számít. Visszagondolunk az együtt eltöltött évekre, hétvégékre, közös programokra, kirándulásokra, melyekért mind-mind hálásak lehetünk. Szeretném megköszönni a diáktársaim nevében a nevelőknek, nővéreknek a sok segítséget, kitartást, mellyel elkísértek bennünket eddig, és kérjük, hogy támogassanak bennünket az érettségihez vezető utolsó lépéseinkben is. Köszönetet mondunk a szülőknek, nagyszülőknek, rokonoknak a felénk áradó szeretetükért, a szeretetteljes háttérért, melyet a négy év alatt nyújtottak, és hogy jelenleg is itt állnak mellettünk, amikor megkapjuk a szalagot.

A fiúk nevében az ugyancsak kisoroszi Ördög Lóránt tolmácsolta a bennük megfogalmazódott hálagondolatokat.

— Nyilván emlékeztek arra, amikor elsősként, még gyerekfejjel léptük át az Emmausz Kollégium küszöbét. Volt, aki félénken, más viszont lelkesedve, de egy biztos: mindenki kíváncsi izgatottsággal kezdte meg kollégistaéveit. Nem tudtuk, mi vár ránk, a nagy ismeretlenbe csöppentünk bele. Egy olyan helyre kerültünk, amely távol volt a biztonságot nyújtó, megszokott családi környezetünktől. Van, aki néhány nap múltán be tudott illeszkedni, másnak ez hosszabb ideig tartott. Egy idő után azonban mindenki családtagnak érezhette magát ebben a közösségben. Azóta pedig eltelt négy év. A gyerekek felnőtté váltak. Négy évig nyújtott nekünk szállást, ellátást, biztonságot, közösséget az Emmausz Kollégium. Családunk helyett is a családunk volt. Büszkék lehetünk rá, hogy emmauszosok vagyunk. És arra is, hogy egy ilyen példás, színvonalas közösség tagjai lehetünk.

A harmadikosok egy-egy rövidfilmet készítettek a búcsúzó diákokról, és a vetítés alatt innen-onnan hallatszott a kuncogás, mert néhol vicces megjegyzések is voltak.

Az idén 24 fiúnak és 10 lánynak tűzték fel a szalagot, a lányok egy-egy rózsát kaptak, majd a fiatalok pezsgővel koccintottak a nagykorúságukra. A nyitótáncot Rontó Márta koreográfiája szerint adták elő, és megkezdődött a szalagavató bál.

Az ünnepség ezúttal egy határon átívelő IPA-projektum részeként valósult meg: a Szathmáry Karolina Leánykollégium és a szegedi Katolikus Ház közös pályázatot nyert, a szalagavató bál pedig ennek volt az egyik mozzanata.