Az általános iskolát Magyarkanizsán, a gimnáziumot Zentán, az orvosi kart pedig Újvidéken fejezte be. Diplomázása óta a nyugdíjba vonulásáig általános orvosként dolgozott a Magyarkanizsai Egészségházban, határozott, figyelmes, megértő szakemberként ismerték az első napoktól kezdve. Évek múlva a Magyarkanizsai Egészségház általános orvosi szolgálatának vezetője lett. A döntés széles körben elfogadásra talált, hiszen Mária sohasem vonta ki magát a munkából, új beosztása ellenére is arányosan részt vett az ügyeletekben, nem kímélte magát az éjszakák, a vasárnapok, az ünnepnapok lefedése alól sem. Az orvosi teendőket a község falvaiban is ellátta. 2016-ban az IZIS program bevezetése és felhasználása állította új kihívások elé az egészségügyet. Mária elsőként ismerkedett meg a program részleteivel, segített kollégáinak elsajátítani annak használatát, és a betegekhez is hatalmas türelemmel fordult. Családi és orvosi teendői mellett nyolc évig igazgatóhelyettesként dolgozott az egészségházban, valamint segítette a Vajdasági Orvosok Társasága Zentai Körzeti elnökének munkáját. 2016-ban megkapta Az év családorvosa a Kárpát-medencében nevű rangos elismerést. Csaknem négy évtizedes munkássága alatt fáradhatatlanságának, pontosságának, igényességének köszönhetően példát mutatott a keze alatt felnövekvő orvosgyakornokoknak is.

Dr. Bús Mária (fotó: az interjúalany archívumából)

— Mindig orvos szerettem volna lenni, más meg sem fordult a fejemben — kezdte a beszélgetést Bús Mária. — Hároméves koromban nagyon súlyos mozgásszervi betegség jelentkezett nálam, mely egy orvosi műhiba miatt életem végéig elkísér. Ez sem tántorított el az orvosi pályától, sőt, inkább megerősített abban, hogy ezt a hivatást válasszam. Édesapám elég beteges ember volt, rajta is szerettem volna segíteni. Az általános iskola 3—4. osztályában kaptam egy könyvet, melynek Az emberi test volt a címe. Attól kezdve tudtam, csakis orvos szeretnék lenni.

* Sok előnnyel jár, ha az orvos egy kisvárosban rendel, és ismeri a betegeket?

— Magyarkanizsa viszonylag kis város, itt születtem, itt élek, a lakosság háromnegyedét ma is ismerem. Nagyon szerettem itt dolgozni, és úgy érzem, engem is szerettek. Ha az ember a lakóhelyén tevékenykedik, főleg kisvárosban, nem lehet a munkaidő végén becsukni az ajtót, és nem foglalkozni tovább a betegekkel. Nagyvárosban a munkaidő végén az orvos hazamegy, bezárja maga mögött az ajtót, de ezt az is megcsinálhatja, aki vidékről jár ide, ledolgozza a munkaidejét, és csak másnap tér vissza a munkahelyére. Itthon ha például kimegyek a piacra, az emberek megismernek, és elmondják panaszaikat. Az utóbbi időben főleg ott „rendelek”. Természetesen minden panaszt meghallgatok, a kérdésekre szívesen válaszolok, hiszen egy orvos élete végéig orvos marad.

* Melyek az orvosi hivatás szépségei és nehézségei?

— A szépségei közé tartozik a gyógyítani akarás, a segítségnyújtás, amikor találkozunk a meggyógyult beteggel, és meggyőződünk munkánk eredményéről. A nehéz, súlyos eseteket sosem tudtam otthagyni a váróteremben vagy a beteg otthonában, ezeket hónapokig húztam magammal. Még a mai napig is eszembe jut például az akasztott, a Tiszába fulladt vagy a vonat által elütött holttest borzasztó látványa. Nehézségnek számított az éjszakai ügyelet, az éjszakai munka is. Gyakran az éjszakai ügyelet után, egy perc alvás nélkül, reggel azonnal folytattuk a munkát. Az sem volt kellemes, amikor készenléti szolgálatba osztottak be. Ilyenkor előfordul, hogy az embert a kádból vagy az ágyból ugrasztják ki, mert éppen olyan eset történt, amely nem várhat. Készenléti szolgálat esetén nem hagytam el a várost, ruhában aludtam, felkészülve arra az esetre, ha azonnal kellene indulnom.

* Milyen érzés, ha a betegek elismerik a munkáját, amikor olyan emberekkel találkozik, akiket meggyógyított?

— Csodálatos, ezért érdemes ezt csinálni, ezért kel fel az ember reggel, ezért indul jókedvűen a rendelőbe, ahol jó szándékkal végzi tovább a munkáját. Lendületet ad a folytatáshoz, értelmet ad a munkánknak. Hála Istennek, hivatásunk bővelkedik sikerélményekben. Ha torokgyulladással kezelt beteggel futok össze, és elmondja, már nem fáj a torka, az is jó érzéssel tölt el, hiszen meggyógyítottam, és mindketten örülünk. Ha onkológus volnék, nem biztos, hogy így vélekednék, hiszen ott kevés a sikerélmény.

* Mit tanácsol azoknak a fiataloknak, akik az orvosi pályát választanák?

— Csak az legyen orvos, aki nagyon az akar lenni, aki nagymértékben segítőkész, és a teherbírása is jó. Fontos az elhivatottság is, nagyon kell szeretni az embereket. Empátiát kell tanúsítani a betegek iránt, mindig türelmesen kell meghallgatni panaszaikat, viszont megbántani, megsérteni, lekezelően viselkedni semmiképp sem szabad.

* Mi a legnagyobb kihívás a mai egészségügyben?

— Vajdaság északi részén nagyon kevés az orvos, szinte minden település hiánnyal küzd. Községünkben tavaly óta öt-hat orvos vonult nyugállományba. Nem szabad megfeledkeznünk a koronavírusról sem, mely sokkal több munkát és bizonyos átszervezési formát hozott, melyet kevesebb emberrel kellett megoldanunk. COVID-rendelőket kellett kialakítani, iszonyatos adminisztrációs munkát végezni, mely rengeteg, mintegy másfélszeres többletmunkával járt. Rövid idő alatt sok embert oltottunk be, mihelyt beadtuk az első dózist, máris következett a második, majd a harmadik, azt hiszem, most a negyediknél tartunk.

* Hiányzik az orvosi hivatás?

— Ez nagyon fogós kérdés. A COVID egy olyan rendelési formát eredményezett, ahol szinte teljesen megszűnt a beteg és az orvos közötti kapcsolat, minden gépiessé vált. Amikor naponta akár ötven beteggel kell dolgozni, vényt írni, telefonon tanácsot adni, azt már nem lehet tökéletesen csinálni, amit a betegek és mi is éreztünk. A COVID előtti időkben napi negyven betegnél megálltunk, volt idő egy kicsit beszélgetni, hiszen a beteg igényli és megérdemli a figyelmet. A számítógép hozta azt, hogy már alig nézünk a páciensre, mert a biztosító elvárja tőlünk, hogy nyilvántartást vezessünk, számítógépet és beteget kezeljünk, ami óriási munka, így a páciensre nem sok idő jut. Ez már nem igazi orvoslás. Belegondolván ebbe, egyáltalán nem vonz a visszatérés.

* Tavaly december óta nyugdíjas. Hogy telnek azóta a mindennapjai?

— Nagyon mozgalmasan. Azért is mentem nyugdíjba, mert az elmúlt másfél-két évben mindkét lányom egy-egy kislánynak adott életet, és szerették volna, ha vigyázok az unokákra, miután ők visszamennek dolgozni. Szerencsére teljesítettem a nyugdíjba vonulás feltételeit, így elkezdtünk babázni. A tizennyolc-tizenkilenc hónapos kislány minden délelőtt, a kétéves pedig minden második héten édesíti meg napjainkat. Nagyon boldog időszak ez nekünk a férjemmel, akivel október 2-án ünnepeltük házasságkötésünk 40. évfordulóját. A szüleim nekem is rengeteget segítettek, és természetes, hogy lányainknak segítünk, amikor csak tehetjük. Unokáink osztják be a napjaimat, amikor hagynak némi szabadidőt, akkor tervezek valamit. Szívünk boldogsággal és örömmel teli. A kislányokkal való foglalkozás mellett nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni, mindig van nálam néhány. Televíziót is szeretek nézni, általában a keresztrejtvényfejtéssel kombinálom, és amikor időm engedi, előveszek egy jó könyvet.