— Hárman vagyunk testvérek, három grácia, ahogy mondják, én vagyok a középső — kezdi történetét, miközben mélyeket lélegzik, mintegy erőt merítve. — Már gyermekkorunkban éreztették, hogy én vagyok a középső, aki nem sok vizet zavar. Azt hiszem, a tudomány ezt a jelenséget a középső gyermek szindrómájának hívja, de én csak igazságtalanságnak. Már kicsi koromban megszoktam, hogy ez a szerep jutott. A szüleim elég korán összeházasodtak, anyám alig töltötte be a tizenkilencedik évét. Egyszerű földművescsaládból származtak. Anyámék egy kicsit tehetősebbek voltak, és csak ketten voltak testvérek, apám szülei pedig napszámból éltek, egy szerény kis házuk volt néhány kapa telekkel, mely évente kitermelte mindazt, amire télen szükségük volt. Ők öten voltak testvérek, apa volt a vakarcs. A katonaság után megnősült, és külön is vált a szülőktől. Az anyai nagymama tanyáján volt egy nagyobb helyiség, melyet tárolónak szántak annak idején, de sosem volt mit tárolni benne. Hát ez lett a szüleim első lakhelye. Mind a hárman ott születtünk. A jó humorú nagymamám ugratta is a szüleimet, hogy bizony nagyon igyekeztek „tárolni” a vagyonukat, a három lányt, akikből az életben semmi hasznuk sem lesz. Mert az íratlan szabályok szerint a nő csak „segédszemélyzet” volt a családokban.

Első osztályba kezdtem járni, amikor a szüleim átköltöztek ebbe a házba, mely eleinte jóval kisebb volt, később építették hozzá a két szobát és a fürdőszobát. Apám egy többre vágyó fiatalember volt, aki hitte, hogy sok munkával feltornázhatja magát a tehetősebb parasztok közé. Azt hiszem, felnőttképzésen tanult tovább valamilyen szakmát, és munkát is kapott, mert most van valamennyi nyugdíja. Helyes kifejezést nem találok arra, milyen volt a gyermekkorom. Apám rettentő szigorú, goromba, örökké morgó ember volt, akitől mindenki félt anyán kívül — csak ő tudott vele szót érteni. Ha nem apámnak volt igaza, képes volt napokig egy szót sem szólni senkihez. Mintha ellenségek lettünk volna. Az állami munkahelyét akkor hagyta ott, amikor meghalt az anyai nagymama, és elég sok földet hagyott anyára. Apa ezzel kapcsolatos tervei túlszárnyalták a terület termőképességét, hát korai zöldségféléket, majd földiepret, málnát termeltek, de sosem volt neki elég az évi jövedelem. Állandóan kísérletezett, és anyám minden ostoba ötletét támogatta, ott küzdött vele a földeken akár egy férfi. Mindhárman nagylánnyá serdültünk úgy, hogy apám még akkor is adott egy pofont, amikor már gyűrűs menyasszony voltam. Azt hiszem, hármunk közül egyikünknek sincsenek szép emlékei apával kapcsolatban: szigorú volt, és kíméletlen.

Nagyon sokat adott arra, mit mond a falu. Megengedte, hogy szépen öltözködjünk, havonta egyszer fodrászhoz is elmehettünk, de este 10 órakor otthon kellett lenni. Megszoktuk, és tiszteletben tartottuk az akaratát, mert úgy tanítottak bennünket, hogy a szülőket mindenben tisztelni kell. Mindhármunknak lakodalmat szerveztek, így nem érhette szó a ház elejét. A nővéremnek már megszületett mindkét fia, én is terhes voltam, amikor anya hirtelen meghalt. Mivel ő rendezte az anyagi ügyeket, a halála után apa elveszett az adminisztrációban. De nem engedte, hogy segítsünk neki. Azt hiszem, attól félt, hogy megismerhetjük az anyagi helyzetét. Amikor a hagyatéki tárgyalás megkezdődött, kiderült, hogy anya még életében teljes egészében apára íratta az örökségét. Csak ekkor értettük meg, miért ellenkezett apa, amikor javasoltuk neki, hogy adja el a földeket, hogy a nyugdíjából és a mi segítségünkkel emberhez méltó életet élhessen. Egyébként a nővéremnek és a húgomnak is jól jött volna egy kis örökség, a házukat építették ugyanis mindketten. Nekünk a férjem egyik nagynénije odaajándékozta a kétszobás lakását, és ugyan jól jött volna az örökség, de nélküle is megvoltunk. Anya hagyatékából így mi semmit sem kaptunk, és az a legszomorúbb, hogy mi hárman nem hiszünk egymásnak. Azt gondoljuk, hogy a furfangos apánk csak egyikünknek adott valamennyi pénzt. Persze, ez biztosan nem igaz, ő soha az életben senkinek sem adott semmit, hát most sem kivételezett. Sem a nővérem, sem a húgom nem jár hozzá. Én nézek be hozzá időnként, de nem nagyon kíváncsi rám. Azt beszélik a faluban, hogy nem törődünk vele. Arra senki sem gondol, hogy csak azzal lehet törődni, aki igényli ezt, de róla ez nem mondható el. Ha kérdezem, hogy van, kesernyés fintorral azt válaszolja: ülök az örökségen, de nem akar kikelni.