— Az idő múlásával egyre gyakrabban gondolok arra, hol is hibázunk mi, szülők, hogy az utódainkban nem sikerül felébresztenünk az idősek iránti tiszteletet — mondja elgondolkodva az asszony. — Mindezt bizonyára az idő hozta magával, a nincstelenség, a kilátástalanság. Mert ha kihal belőlünk a szülőföld iránti tisztelet, szeretet, akkor nem csoda, hogy az értékrendünk is elvész. Tanyasi születésű vagyok, de már fiatalkoromban a városba kerültem. Itt mentem férjhez, szültem gyereket, dolgoztam és viseltem gondját nemcsak a saját családomnak, hanem a férjem szüleiről és az édesanyámról is gondoskodtam — az apám ugyanis fiatalon meghalt. Ez akkoriban nem számított kivételesnek, rendhagyónak, a szülők ugyanis az életútjukat majdnem minden esetben a gyermekük családja körében fejezték be, ahol tisztelettel ápolták, gondozták őket. Az én fiam is ilyen családban nőtt fel, ám úgy látszik, nem voltam eléggé szigorú szülő, az idősek iránti tisztelet nem alakult ki benne.

A férjemmel szép jövedelmünk volt. Párom a vasszakmában dolgozott, mellyel munkán kívül is tudott keresni, így felépítettünk egy rendezett családi házat, az udvar alsó felében egy kétszobás kisebb lakást, melyben anyám és anyósomék éltek. A férjem szülei haltak meg előbb, az édesanyám harminc évig élt velünk. Amikor a fiam befejezte a szakközépiskolát, és leszolgálta a katonaságot, mindjárt megnősült. Lakást akartak venni, de a menyem nem dolgozott. A férjemmel felajánlottuk nekik, hogy költözzenek be az udvari házba, anyám majd velünk él. A menyem ezt nem fogadta el, azt mondta, nem akar senkit kitúrni az otthonából. Addig fontolgatták a dolgot, mígnem megszületett a döntés: külföldre mennek, a menyemnek ugyanis volt Németországban rokona, aki jóléttel kecsegtette őket. És elmentek. A férjemmel nem akartuk visszatartani őket, úgy gondoltuk, eléggé okosak ahhoz, hogy felmérjék, mi nekik a legjobb. És igaz: a menyem rendkívül jó körülmények között él. A fiam azonban sajnos öt éve meghalt… Miközben ők kinn keresték a boldogulásukat, meghalt a férjem, majd három évre rá az anyám is. Egyedül maradtam a két házban. Kértem a fiamékat, jöjjenek haza, de hallani sem akartak róla, ráadásul egy közúti balesetben mozgássérültté váltam. A menyem és az unokám azt mondták, fogadjak valakit magam mellé, ők majd állják az ápolás költségeit. Így is lett, de nem volt benne köszönet. A fiatalasszony eleinte rendes volt, aztán egyre gyakrabban jött vele a férje, majd a két kisgyereke is. Nálam ettek, fürödtek, használták a férjem szerszámait, stb. Amikor hangot adtam a nemtetszésemnek, egy ideig elmaradt a család, csak az asszony jött. Időnként felhívta őt a menyem, aki havonta küldte neki a bérét. Egy súlyos megfázás szövődményeként vesegyulladást kaptam, és bizony előfordult, hogy nem jutottam el idejében a fürdőszobáig. Ilyenkor szégyenkezve kértem bocsánatot az asszonytól, mondván: öreg vagyok már. Erre egyszer szemrebbenés nélkül azt válaszolta: az öregnek az ólban a helye. És közölte velem, hogy a férjével úgy gondolták, lemehetnék az alsó lakásba, ők meg odaköltöznének az utcai házba, így nekem is jobb lenne, hiszen a közelben lennének, ha éjjel segítségre szorulnék. Hívtam a menyemet, tanácsot akartam tőle kérni, de azt válaszolta, elégedjek meg azzal, hogy fizeti az ápolási díjamat, és hagyjam őt békén az ügyes-bajos dolgaimmal, egyébként is kezdek már a terhére lenni. Ne csodálkozzon rajta, hogy mindig a menyemet emlegetem, a fiam életében is ő vitte a szót.

Férjhez ment az unokám, ott voltam a lakodalomban, de három hónap múlva — mivel senki sem marasztalt — hazajöttem. Nem akarok panaszkodni, de rengeteget kínlódtam. Cserélődtek mellettem az ápolók, és mindegyik azt várta, mikor hunyom már le örökre a szemem. Németországban megszületett a dédunokám, akit hatéves koráig nem is láttam. Most húszéves, és évente eljön látogatóba. A tavasszal azt mondta: „Mama, én úgy határoztam, visszajövök. Lakásom van nálad, itt van a dédapa műhelye, abban megnyitom majd a sajátomat. Itt akarok élni és boldogulni. A neten megismerkedtem egy idevalósi lánnyal, akit idővel szeretnék feleségül venni.” Azóta nem vagyok egyedül. És talán el sem hiszi, de a tisztelet, a szeretet és a gondoskodás, mellyel körülvesz, ismét széppé, legalábbis szebbé tette az életemet. És most már tudom, hol az öreg helye: a fiatalok szívében, ha van nekik.