Az önállóság buktatói
Pap Ágota pszichológus
2020.04.15.
LXXV. évf. 15. szám
Az önállóság buktatói

A téma gyakran, majdhogynem mindig felmerül, de tény, hogy az aktualitása abban rejlik, hogy mostanában talán többször teszem fel magamban a kérdést: vajon hogyan boldogulnak majd a gyerekeim önálló életükben? S abban is bízom, hogy mások fejében is megfordul ez az egészséges aggodalom…

Az önállóság tanítása nehéz és kemény feladata a szülőknek. Naná, hogy gyakran könnyebb megtenni a gyerek helyett egy-egy dolgot, mert akkor az szebb, jobb, finomabb, nem kell utána annyit takarítani, stb. Ám hosszú távon megéri türelmesnek, elfogadónak lenni ezekben a helyzetekben. Főleg, hogy egy idő után a gyerekben sem kelt jó érzést a tőlünk való függőség. Sőt, már azt is láthattuk, hogy gyermekünk sikereket ért el önállóan: megtanult járni, felkapcsolni a villanyt, bekapcsolni a televíziót, egyedül fogat mosni, és még sorolhatnám. Többször megtapasztalhatta, hogy a tetteinek következményei vannak: ha belevág a hajába, ott egy folt marad, de ha gyorsan felöltözik, hamarabb kimehet az udvarra játszani. Lassacskán arra is rájön, hogy már nemcsak cselekedni tud egyedül, hanem döntéseket is hozni. S ebben csakhamar örömét is lelheti, megélheti, hogy most valami úgy történhet, ahogyan azt ő szeretné. Majd amikor a nagyobb tesó is elmagyarázza neki, hogy: „most vagy ez lesz, vagy az, ezek közül választhatsz”, akkor azt is megtanulhatja, hogy már nemcsak a tettei, hanem a döntései is hatással lesznek arra, ami vele vagy körülötte történik.

Ennek révén megérezheti, milyen irányítani, kontrollt gyakorolni önmaga és saját élete felett. Önállónak lenni pedig jó érzés, s ezáltal önbizalmunk épül, több tér jut a kreativitásnak, a jókedvnek vagy a stabilitásnak. (De ez fordítva is igaz: ha önbizalmunk erősebb, többször megerősítettek bennünket, úgy önállóságunk is biztos talajban gyökerezhet.) És ha képes egyedül dönteni, akkor azzal önfegyelmet is építünk vele, akaratlanul is, hiszen be kell látnia, hogy a felelősség az övé, s ha nincs megelégedve valamely kimenetellel, hagyjuk, hogy találkozzon a benne születő kellemetlen érzésekkel is — hiszen ez is általa lett, és jó eséllyel máskor elkerüli.

Persze ez az önállóságra nevelősdi az ’50-es években is csak a nyugat-európai szülők irányelve volt, hiszen a baby boomerek ráébredtek, hogy a gyereküknek talán főleg szeretetre és elfogadásra van igénye — tehát már egyéniségként néztek rá. Megjelentek az ön előtaggal kezdődő szavak: öntudat, önbizalom, önelfogadás, önmegvalósítás, önismeret, önállóság. Persze nem a teljes önállóságra törekszünk, mert azzal senkire sem lenne szükségünk, holott az ember társas lény.

Kulturálisan érdemes különválasztanunk azokat a társadalmakat, amelyek együtt birkóznak meg a feladatokkal, azoktól, amelyek egyedül is képesek rá. És ez így van jól. A függetlenség elvét valló szülők célja, hogy a gyermek mielőbb képes legyen egyedül is helytállni, míg a közösség elvét valló szülők azt szeretnék, ha a családtagokkal mielőbb harmonikus kapcsolatba kerülne. Ez utóbbiak esetében az illető a felnőttség idején is számíthat társaira, s közben ugyanúgy önállóvá válik, mint a többi gyermek. Avagy: nem biztos, hogy eredményesebb sürgetni egyes folyamatokat. Helyette legyünk ott, ha a gyermek még nem tud egyedül elaludni vagy játszani, ha pedig sír, ne féljünk közel engedni magunkhoz — ettől még nem kényeztetjük el. Idejében adjunk neki elegendő teret és szoros családi kötelékeket a kibontakozáshoz.

„Nem biztos, hogy eredményesebb sürgetni egyes folyamatokat. Helyette legyünk ott, ha a gyermek még nem tud egyedül elaludni vagy játszani, ha pedig sír, ne féljünk közel engedni magunkhoz — ettől még nem kényeztetjük el. Idejében adjunk neki elegendő teret és szoros családi kötelékeket a kibontakozáshoz.”


Az önállóság eléréséhez vezető úton persze később is kedvét szeghetjük az olyan kijelentésekkel, mint például: „ehhez te még kicsi vagy”, „te ezt még nem tudod”. Az ilyen mondatokat kerüljük, mert a gyereket még meghatározza az, amilyennek őt a szülő látja, hiszen az efféle visszajelzésekből kezdi ő is magát olyannak látni, mint a szülei. Ha tehát a kicsi végre kezébe veszi a kanalat, és az önálló evés útjára lépne, akkor inkább takarjuk le az egész konyhát védőfóliával, vagy vállaljuk be a napi többszöri ruhamosást, de hagyjuk őt kibontakozni! A szeretetteljes, szoros, biztonságon alapuló szülő-gyermek kapcsolat nyújt alapot az önállósághoz. A jól tartott gyerek lassan magától is önállóságra szokik, miközben még sokszor kér segítséget olyasmiben is, amit már meg tud csinálni.

Aztán eljutunk valahogy a kamaszkorig, ahol már minden arról szól, hogy a tinik önállósodnának, és a szülőkre csak mint akadályra tekintenek. Ezért lázadni kezdenek, és mindent megtesznek, hogy végre átélhessék, a szüleik nélkül is képesek létezni. Ekkor még terheljük őket a továbbtanulás kérdésével, ahol meg mi magunk várunk tőlük önálló, érett döntéshozatalt.

Egy önállótlan személy esetében a párkapcsolatban két forgatókönyv ismert: Az egyik szerint az illető hátrahagyná az addig tapasztalt szülői elnyomást, és már csak azt akarja megtenni, ami neki jó — ebbe pedig a társának sem hagy beleszólást. A másik szerint pedig csak úgy képes működni, ha folyton irányítják, mit és hogyan tegyen. Ám egy párkapcsolatban akkor mondhatjuk, hogy két felnőtt ember vesz részt, ha nem lesz kérdés, hogy képesek-e bármikor önállóan is működni.

Az egyént felnőttnek tekinthetjük, ha képes felismerni saját igényeit és meghatározni saját céljait. Ha azonban mások vágyait, azaz a másoknak való megfelelés vágyát fontosabbnak véli saját valódi vágyainál, akkor nem alakul ki az önálló identitás és autonómia. Sokszor felnőttkorban is a szülő mellett marad a gyerek. Ez jól is működhet, például akkor, ha egy udvarban, de külön házrészben élnek a fiatalok. A mamahotelek már nem számítanak új jelenségnek. Ezek egyik oka az elengedés vagy leválás nehézsége, sőt, anyagi értelemben néha kényszer is lehet, de az a félelem is természetes, amely a felnőtté válással járó felelősséggel jár. Ez a bizonytalanság sokakat tart otthon, főleg, ha a szülő is visszahúzó erő ebben. Ráadásul nehéz helyzetben vannak az egyke gyerekek és a legkisebbek, hiszen ők hagyják magukra a szüleiket, és mindez akkor különösen nehéz, ha egyszülős családban nőttek fel. A szülő felelőssége is, hogy önállóságra buzdítsa gyermekét kiskorától kezdve.


Illusztráció: depositphotos.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..