- Szabó Attila fotója

Húsz éve van a pályán, és - szinte hihetetlen! - ez az első díja a szabadkai születésű, ma Kanizsán élő, Királyhalmán tanító, a világ előtt sem ismeretlen alkotóművészünknek. A néhány évvel ezelőtt Antwerpenben nyílt kiállítását például a hónap legjobb tárlatának nyilvánították a kritikusok, s valamennyi, tíz-egynéhány, sajátos technikával és intuícióval készült képe az ottani nem csekély árakon gazdára talált. Egyike ő azoknak a művészeknek, akiket a folytonos ,,keresés'' jellemez, s akik semmi áron sem hajlandóak behódolni a piac és a közízlés törvényeinek. ,,Képei sajátos kommunikációban állnak az anyaggal, s inkább éreztetnek, mintsem láttatnak'' - írta róla könyvében művészetének jó ismerője, Ninkov Kovacsev Olga.
Már a kanizsai ,,zsidó utcá''-ban álló házukban is van valami titokzatosan vonzó, valami kimondottan S. Peity Laurá-s. Szürkés rózsaszínű, speciális, cserépporral elkevert durva malterral van bevonva, a bolthajtásos ablakai körül pedig a helyi híres cserépgyárból származó, színben harmonizáló cserépdarabkák alkotják a díszítést. Az udvarban beton sehol, a baráti körük rakta le élére a téglát, odébb, lombkoronák ölelésében az eltűnt idők suhogását idéző ódon épület, mely malomként szolgált egykoron, most pincészetté, illetve műteremmé alakítja át a tartománytól nyert pályázati pénzeken Laura férje, Ernő és jó barátja, üzlettársa, Nagy József, Kanizsa világhírű Jel Színház-osa, aki nagy barátja a jó bornak.
Mézédes nyár végi délután. Ülünk a bűbájos Laurával a kis udvari lugasban, karnyújtásnyira csüngnek tőlem az érett fekete fürtök, asztalunkon karcsú vékony poharakban ott gyöngyözik a Fruška gora napos lankáin, saját ültetvényen termett, rubintos pinot noir, a művésznő omlós pogácsát tesz elénk, ölébe engedi kedvenc cicáját, a fekete-fehér nyurga kandúrt, Körösztöst, s ragyogó mosollyal mondja:
- Imádjuk ezt a szelíd tájat, Kanizsát, a Tiszát, azelőtt Ernővel gyakran jártuk az erdőt, gombásztunk, megcsodáltuk a járáson a csodakutat, láttam, hogy kenik be magukat iszappal a gyógyulni vágyó emberek, kép is született az élmény nyomán, egyszer meg, egy télen - gyönyörű természeti ajándékként - az udvar terebélyes fáján megjelent tizenhárom bagoly... Egész nap ott tanyáztak nálunk, s a reggeli ködben kitekintve az ablakon először őket pillantottam meg. Olyan volt, mint egy látomás... Képpé transzponálódott bennem később ez a nagyon erős élmény is, egy idő után már a tudatalattimból, a saját bensőmből szedtem elő a látottakat, amikor valamilyen szinten már átformálódtak bennem. Az élet apró dolgai, mindennapi kis csodái, nagyszerű pillanatai érdekelnek elsősorban, hiszen ezekből tevődik össze a lét...
* Te sajátos viszonyban, kommunikációban állsz a vizualitással, az anyaggal, mondják rólad a műelemzők, s egyfajta improvizációs készség is megfigyelhető a műveiden. Például a piros-rózsaszín alapú, emberalakokat idéző régebbi képeiden hagytad, hogy szabadon folyjon valamerre a festék, s szinte csak az ,,utolsó pillanatban'' nyúltál oda hozzá az ecsettel, hogy azért mégiscsak a neked tetsző, szíved szerinti irányt vegye a vonal s a forma - egyfajta spontaneitást, felszabadító tudatállapotot érve ezzel el. Te hogyan, mikor fogsz hozzá festeni?
- Az utóbbi időben csak úgy ,,magától jött'' a téma, például a baglyok sorozat is így született meg, máskor viszont elkezdek improvizálni, játszom, s aztán talán lesz belőle valami, amire azt mondom: hű, ez az, ez most igazán tetszik nekem, olyan, mintha nem is én festettem volna! Én nem látom soha előre a képet. Nekem van egy erős emlékem, s szeretem azt, ha a tudatalattimból jönnek elő a dolgok, beépülnek a képbe, és mondanak is valamit rólam. Igen, szeretem, ha magától is alakul a kép, akkor ebbe a folyamatba bele tudok dolgozni... Persze, az ilyenfajta alkotás nagy koncentrációt igényel, s arra nem mindig képes az ember. Néha nagyon gyorsan megszületnek a képeim, néha viszont évekig dolgozom rajtuk, vissza-visszatérek hozzájuk, tovább alakítom őket, mígnem végre úgy érzem, elég. Intuitív festőnek vallom magam, ezt nemrég fogalmaztam meg magamnak... Mert mindig azt kérdezik, milyen irányzathoz tartozom. Nem tudom magam sehova besorolni, mondom, talán az a legjobb kifejezés rám, hogy intuitív, improvizatív festő... A képeim hangulatában viszont sok minden benne van. Szürrealizmus, expresszionizmus... stb. Egyelőre itt tartok. Nekem az a fontos, hogy keressem magamat. Ha úgy érzem, hogy valahol nagyon leragadtam, hogy ismétlésbe fullad a munkám, akkor általában váltok, tovább keresek témában és technikában.
* Tehát nem ,,elmondani'' akarsz valamit a képeiddel a nézőnek, hanem ,,ráéreztetni'' akarod valamire...
- Igen, meg szeretném osztani vele azt az élményt, amire én rácsodálkozom. Ami számomra több egy egyszerű látványnál. Ilyen apró dolgokból áll össze az élet. Ezeket rakom egymás mellé, a saját nyelvemen megfogalmazva. Próbáltam én egy kicsit a ,,magyarázó'' festészet felé is közelíteni, de rájöttem, az nem én vagyok. Az a lényeg, hogy mindenki ismerje saját magát, tudja, hogy ő milyen személyiség. Ilyen értelemben, a művészek előnyben vannak, mert ők könnyebben bele tudnak látni önmagukba. Érdekes, hogy a gyerekek milyen nagyszerű dolgokat tudnak mondani nézve a képeket. Ők még nem ,,tudálékoskodnak'', a saját érzelmeiket fejezik ki tisztán és pontosan. Más intuitív emberek is mondanak nekem néha olyan dolgokat, amelyek tovább tudnak vinni.
* Azt olvastam rólad egy interjúdban, hogy nem vagy elragadtatva az akadémiától, a pécsi hároméves doktoriskolát is elvégezted ugyan, de úgy érzed, néhány nagyszerű embertől sokkal többet kaptál, mint az akadémiától. Miért?
- Az akadémia nem rossz dolog, nem is vagyok ellene, csak én személy szerint nem szeretem az iskolarendszereket. Valahogy ellenkezést vált ki belőlem az, ha valamit muszáj, ha megmondják, így kell, úgy kell... Így vagyok a tanítással is. A tanterv nagyon merev, kevés az óra, hatodiktól kezdve csupán heti egy, mire kipakolják a gyerekek a táskából a szükséges eszközöket, már pakolhatják is őket vissza. Nem ilyen módon szeretnék foglalkozni a pedagógiával, hanem személyes viszonyban lenni a képzőművészet iránt érdeklődő, tehetséges gyerekekkel.
*Számodra mi a legfontosabb az életben, Laura?
- Megtalálni a harmóniát magamban. Először is szeretnék anyuka lenni, női mivoltom csak így teljesedhet ki igazán, család nélkül nem teljes az élet... Amúgy meg elérni mindazt a munkában, amire képes vagyok. A maximálisat, amit csak lehet.
* S most végre megtalált ez a szakmai díj...
- Meglepődtem. Nem számítottam rá. De örülök neki. Mert tisztának érzem, és szakmainak, még inkább jólesik. Rengetegen gratuláltak. S az is oly jólesik, hogy az emberek együtt örülnek velem.