A mindennapi életben gyakran előfordul, hogy valaki maga tesz igazságot az őt ért sérelem miatt. Mindez megosztja a közvéleményt: sokan helyeslik, mások hevesen tiltakoznak az ilyen igazságszolgáltatás ellen. Valószínűleg mindenkinek igaza van egy kicsit, de csak az érintettek tudják megmagyarázni, miért vették kezükbe a bíróság feladatát. Egy ilyen — tragikus véget ért — esetről mesél az apa.
— Olyan érzésem van, mintha már leéltem volna egy életet, nehezet, szomorút, de most következik a második felvonás, mely szintén nem ígér semmi szépet — mondja ölbe ejtett, összekulcsolt kézzel az idős férfi. — Senki sem kérdezte tőlem, vállalom-e a folytatást, de kész tények előtt állok, nincs sok választásom. Embertelenül nehéz feladat vár rám, és az a legszomorúbb, hogy két éve a feleségem is a másvilágra költözött, így mindent egyedül kell viselnem. Habár készültem a beszélgetésre, nem tudom, hogyan is kezdjem el. Hiába múltak el az évek, olyan elevenen élnek bennem az emlékek, mintha minden a minap történt volna.
Iparoscsaládból származom, jómagam is szakiskolát fejeztem be, és gépésztechnikusként dolgoztam le negyven munkaévet. Elég későn nősültem, egy munkatársnőmet vettem el. Akkoriban — sok más munkáscsaládhoz hasonlóan — a házasságkötés után átlagosan éltünk. Nem mentünk egzotikus helyekre nyaralni, de minden évben voltunk a tengeren, télen sokszor a hegyekben is, mindketten szerettünk síelni, és anyagilag is megengedhettük magunknak. Született egy fiunk, akit féltő szeretettel, de elfogadható szülői szigorral neveltünk. Azt akartuk, hogy tisztességes, becsületes ember legyen belőle, becsülje a családot és mindazt, amit a kétkezi munkájával meg tud teremteni.
Műszaki főiskolát fejezett be, letöltötte a katonaságot, és mérhetetlenül büszkék voltunk rá. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ismerősök, rokonok irigyeltek bennünket a fiunk miatt, sokan példaképnek állították saját gyermekeik elé. Valóban egy érett, normálisan viselkedő és okosan gondolkodó fiatalember volt. Már közel járt a harminchoz, amikor megnősült, és két év múlva megszületett az unokánk is. Sokszor mondtuk a feleségemmel, akár meg is halhatunk, már mindent megéltünk. Ha tudtam volna…
A külvárosban, ahol a házunk van, élt egy elég tehetős család, volt két izgága fia. Egy alkalommal a menyem sötétedés után jött hazafelé, mert munka után az unokánkat vitte védőoltásra. A két siheder fajkutyákat tartott, és azokat az utcán, ittasan idomította, rémisztgetve a járókelőket. A menyem kérte őket, ne közeledjenek a gyerek miatt, aki a babakocsiban feküdt. Már közel voltak a házunkhoz, amikor az egyik kutya nekiugrott a babakocsinak, és kiharapott egy darabot az unokám arcából. A menyem segítségért kiáltozott, a kutyát idomító legény pedig kést húzott elő, és azzal fenyegette a menyemet, hogy megkéseli, ha nem hallgat el. Szerencsétlenségünkre mi is meghallottuk a lármát, a szomszédok is, így elég sokan kirohantunk az utcára. Elsőként a fiam. Kikapta a kést a fiú kezéből, de éppen akkor rohant oda a testvére, és el akarta rántani az öccsét. Nagy erővel előre lökte, pontosan a késre, melyet a fiam maga előtt tartott. A kés a legény hasába fúródott, és három nap múlva meghalt a kórházban. A fiamat letartóztatták gyilkosság miatt, és néhány hónap előzetes után nyolc év börtönre ítélték. A meghalt fiú apja fellebbezett, és az újratárgyalás után az ítélet tizenegy év lett. Majd ismét fellebbeztek. És hiába tanúskodott jó néhány szomszéd, a bíróság végül tizenöt évre ítélte. Jogerősen. Požarevacra vitték. Már a büntetését töltötte, amikor a szomszéd a szemembe mondta, hogy addig nem nyugszik, amíg a fiamat halálra nem ítélik. Én igyekeztem megérteni a fájdalmát, de mondtam, hogy nálunk nincs halálbüntetés, mire ő azt felelte: attól még az ítélet szólhat a halálról.
Az életünk abból állt, hogy havonta utaztunk a fiunkhoz látogatóba. Nem felejtem el a szomorú tekintetét, a könnyeit, amikor meglátta a fiát. Az unokánk nőtt, és a középiskolai felvételire készült, amikor az apja hazajött. Másfél évet elengedtek a büntetéséből a jó magaviselete miatt. De a menyünk akkor már nagyon beteg volt, tudtuk, hogy gyógyíthatatlan. Mindig azt mondogatta, addig nem hal meg, amíg a férje ki nem szabadul. Mindenki tudta a fiunkról, hogy ártatlan, de senki sem mert ellentmondani a szomszédnak, a kapcsolatainak. A menyem még hazavárta a férjét, de egy héttel a szabadulás után eltemettük. És egy hónap múlva, a városból hazafelé jövet, valaki agyonlőtte a fiamat. Lassan három éve, hogy elveszítettük anélkül, hogy a rendőrség bármilyen nyomra bukkant volna. Elment a feleségem is, most egyedül én vagyok a felelős azért, hogy az unokámból rendes ember legyen. Mert a szülei, a nagyanyja elmentek az „igazság nevében”.
