Egyre kevesebben ugyan, de néhányan még tisztában vannak vele, mit jelentett a gyakorlatban az egykori Jugoszláviában a munkás-önigazgatás. Pontosabban azt tudják, hogyan működött, majd esetenként nem működött, amikor a dolgozók öntudatára bízták a termelés megszervezését és lebonyolítását.

Már abban az időszakban, amikor a hivatalos álláspontok szerint mindenki az önigazgatású szocializmust építette, sokan vélekedtünk úgy, hogy maga az elképzelés nem lenne rossz, a hiba abból eredhet, hogy az emberek másként viselkednek, mint ahogyan a teória elvárja. A koncepció ugyanis öntudatos dolgozókról szólt, akik elsődlegesen a társadalmi szükségletek kielégítését tartják szem előtt, és csak ennek a feltételnek a teljesültével jutnak eszükbe a saját szükségleteik. Azt, hogy a dolog hogyan (nem) működött, illetve, hogy a gyakorlatban ez milyen torzulásokat, visszaéléseket, majd fenntarthatatlan állapotokat eredményezett, nagyon nehéz lenne röviden leírni. Az önigazgatás eredeti célja egy olyan alulról szerveződő társadalom létrehozása volt, amelyben a közösség gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök és a nemzeti jövedelem elosztása felett is.

Az önigazgatás valamilyen formája egy multinacionális vállalatnál kezd most kibontakozni. A Morning Star Company a legnagyobb olyan cég, amely a paradicsom ipari feldolgozásával foglalkozik. Az intézmény mindössze három gyárban -- melyek egyben a legnagyobbak a világon -- állítja elő a világon elfogyasztott sűrített paradicsom 12 százalékát. A tulajdonos, Chris Rufer pedig egy sajátos kísérletet folytat. Állítása szerint üzemeiben megvalósult az önigazgatás. A vezetőket informatikai rendszerek helyettesítik, a dolgozók viszont önmaguk dönthetik el, hogy azokat a feladatokat, amelyeket ezekben az automatizált gyárakban még emberek végeznek, hogyan osztják fel egymás között. Williams város kiépített üzemeiben óránként 1350 tonna friss paradicsomot alakítanak át koncentrátummá. A gyárba megállás nélkül érkeznek a dupla pótkocsis kamionok, piros bogyókkal megrakva. A mosás, aprítás, majd a nyomás alatti gőzölés is teljesen automatizált. Három műszakban hetven munkást foglalkoztatnak. A gyár jelenleg a legversenyképesebb a világon. A vezető kádereket elbocsátották, gépekkel és számítógépekkel (!) helyettesítették őket. A paradicsomsűrítményt hatalmas konténerekben szállítják a világ minden részére -- ott láthatóak a Brit-szigeteken, a kínai, az olasz, a skandináv és más országok konzervgyáraiban is. Aztán szükség szerint pizza, lecsó, kuszkusz vagy bármilyen tetszőleges ízesítéssel jut el a paradicsom a különféle konzervek, élelmiszeripari termékek alkotóelemeként a világ legeldugottabb zugaiba.

Ma már az egész emberiség ipari paradicsomot eszik. 2016-ban 38 milliárd kilogrammnyit dolgoztak fel. Egy földlakó egy év alatt valamilyen formában átlagosan öt kilogramm paradicsomsűrítményt fogyaszt el. Az egészségtelennek kikiáltott készítményektől a diétás ételekig mindenben megtalálható. A történészek korábban leírták a kukorica, a búza, illetve a rizs termesztésén alapuló civilizációkat. Ilyen szempontból most éljük a paradicsomcivilizáció korszakát. Ez a termés nem ismer országhatárokat, felülírt minden kulturális különbséget, mindenhol elfogadott, nem tiltja egyik vallás sem, nem kötődnek hozzá negatív fogalmak (hacsak az nem, hogy van GMO-s változata is, de napjainkban melyik haszonnövénynek nincs már).

A közhiedelemmel ellentétben a paradicsom részben automatizált feldolgozása tekinthető a modern kor kezdetének. Még mielőtt ugyanis Ford elkezdte volna futószalagon összeszereltetni az autóit, a Heinz üzemeiben már gyártósorokat alkalmaztak a paradicsomos zöldbabkonzervek készítésénél. A közhiedelemmel ellentétben az ipari paradicsom nem üvegházakban terem. A bokrosan kúszó növényeket nem kell alátámasztani, a szedés is teljesen gépesített. Kizárólag szabad földön termelik, a napsütés érleli a bogyókat. A paradicsomon nehéz lenne „fogást” találni. Hacsak az nem zavar valakit, hogy piros és nem sárga…