Bizonyos versenyekre a házigazdák meghívót küldenek, ebben leírják a leglényegesebb tudnivalókat: a rendezvény megtartásának dátumát, az esemény órarendjét és a megmérettetés helyszínét. Akit először hívnak meg, annak ezek az információk még nem elégségesek, ezért a szervezők röviden bemutatják az illető vizet. Milyen széles, milyen mély, állóvíz-e, vagy netalán folyik, és a fogható halakat is felsorolják. A bemutatáskor tanúsított lokálpatrióta magatartásból eredő enyhe túlzások még megbocsáthatóak — a házigazdák mindig azzal magyarázzák az ígértnél gyengébb fogást, illetve a silányabb halválasztékot, hogy bizony a múlt héten nagyon evett a hal, és nem is az apraja!

A nagyobb baj az, ha a kedves vendéglátó a hazai csapatokat jelentős előnyhöz juttató valótlanságokat közöl a leendő ellenfelekkel. A legjobb példa erre az egyik anyaországi vendégszereplésünk. A meghorgászandó vízként a városon átfolyó kisebb patakocska volt megjelölve. Mivel a csapat néhány tagja már horgászott ott, a tapasztalataikra hagyatkozva tudtuk, hogy mire kell felkészülnünk. A rövid botos küszhorgászat az egyetlen lehetőség a keskeny, sekély vízen, ezért ilyen felszerelést állítottunk össze, és az etetőanyagot is ehhez választottuk ki. A kijelölt nap hajnalán (külföldre mindig korábban indulunk, mert kiszámíthatatlan a határátkelés) aztán volt nagy meglepetés, mert a Sugovica medre majdnem üres volt. Miután megérkeztek a házigazdák, közölték velünk, hogy a verseny színhelyét áttették a Bajai-csatornára. Az új vízhez érve láttuk, hogy az alaposan felduzzadt csatorna rohanva hömpölyög a megduzzasztott medrében. Mi meg ott álltunk a könnyű, kis botjainkkal és a felhős etetőanyaggal. A versenyekre általában szinte mindent a kocsiba rakunk, de amikor külföldre utazunk, a kötelező felszerelési lista bemutatása miatt csak a valóban szükséges eszközöket visszük magunkkal. Hiába túrtuk fel a ládáinkat, nem volt bennük 8-10 grammos úszó, melyet egyébként itthon is ritkán használunk. A szerelékek között találtam két 5-öst, azokat kötöttem fel egymás alá a nálam levő leghosszabb, 4,5 méteres botra. A könnyű, apró szemcséjű etetőanyagot az ottani rohanó víz pillanatok alatt elvitte volna, ezért a környező vakondtúrásokból származó nedves földdel kevertük be, majd gyúrtunk belőle gombócokat. Mondhatom, a házigazdáim „jóvoltából” életem legbénább horgászatát mutattam be, és az sem vigasztalt, hogy csapattársaim sem jártak jobban.

A fenti példa nem volt egyedi, mert alig egy évre rá az apatini szervezők is hasonló módon szedtek rá bennünket. A zónaküzdelmeket szervezték, melyeket az apatini hajógyár melletti Duna-ágon kellett volna megtartani. Erre a vízre készültünk, talán mondani sem kell, hogy apróhalas horgászatra. A gyülekezőhelyen aztán kiderült, hogy egy hirtelen jött árhullám miatt nem lehet leülni a meredek partra, ami főleg a gyermekversenyzőkre vonatkozott. Rövid tanakodás és egyeztetés után elmentünk a Szilágyi alatti halastó tápcsatornájára. A készülődés utáni kezdéskor a legfiatalabb korosztály kapitányaként ott álltam a gyerekek mögött, és a következőket láttam: a fiúk bedobták a rövid botos szereléket, rögtön abban a pillanatban egy vehemens kapásuk volt, majd hosszadalmas fárasztás következett, végül pedig szakítás. A horogkötés után ez még jó néhányszor megismétlődött. Erősebb szerelékre ösztökéltem volna őket, de nem volt náluk olyan, amely kibírta volna a halastavi pontyokat és a kilósnál is nagyobb ezüstkárászokat, hiszen nem erre készültek. A már beavatott házigazdák eközben a három óra alatt ötven kilónál is több halat fogtak ki az erre a vízre összeállított matchbotjaikkal.

A fenti esetekből is tanulva immár minden létező felszerelést magammal viszek, mégpedig duplázva! Jó, ha az ember arra is felkészül, hogy akitől útbaigazítást kér, az hazudni fog neki.