Megnézni egy színház új bemutatóját vagy végigkövetni egy többnapos színházi fesztivál minden egyes előadását egészen különböző nézői attitűdöt igényel, és nagyon különböző élményt is ad. Fennállhat a túladagolás veszélye is, hiszen eljöhet a pillanat, amikor az ember azt érzi, olyan sok minden hatott rá, s annyi jó előadást nézett, hogy egy percet sem képes már befogadni. Aztán ahogy közeledik az este 7 óra, ez az érzés szép lassan elmúlik, és már indulunk is megint a színházba, azaz a Desiré fesztiválra.
Szabadkán más a november, mint Vajdaság többi városában. Persze ide is megérkezik az ősz, jönnek a hideg esték, sül a gesztenye, köd kúszik be a színházak udvarába, de a köd mögött ott lapul maga Desiré. Azaz a Desiré Central Station nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztivál. Az ünnep. A színházi előkarácsony. A szervezők ízlése már sokszor bizonyított, ismerős nevek vagy eddig még ismeretlen alkotók, művészek utaznak Szabadkára, és mutatják meg, hol tartanak most a kortárs színház útján, hogyan gondolkodnak, és hogyan térnek le a jól látható, járható utakról új formák után kutatva, bejárva az út menti bozótost s az út alatti underground tereket is.
Fotó: Molnár Edvárd
Hit Me Baby Final Time — olvasom az alcímet, és tudom, nem utolsó alkalommal fogom a Desirén kapni a pofonokat, a szó legjobb értelmében, hiszen ezek a pofonok nem okoznak fizikai fájdalmat, az első után szinte már várjuk a következőt, és nem mazochizmusból, éppen ellenkezőleg. Az itt látott előadások kibillentenek bennünket a komfortos, kis székünkből, feszítenek a határainkon néhány centiméternyit, s ez néha tud szúrni is. Felrázzák a gondolatainkat és érzelmeinket, melyek már kezdtek volna egy kényelmes rózsaszín plüssfotelbe süppedni.
A fesztivál a Kosztolányi Dezső Színház legújabb bemutatójával nyitott, A hallgatás poétikája című előadást Urbán András rendezte. Mi történik a beszéd után vagy előtt? Ha elfogynak a szavak, ha egy földre hulló gomb visszhangja, a szétguruló gyöngyök vagy a bőrön csattanó tenyerek hangja a főszereplő. Kép és hang játéka, ha becsukom a szemem, egészen más előadást hallok, ha befognám a fülem, akkor nem hallanám a lélegzést vagy a gyufa sercenését és az üvöltéseket. És ha befognám a számat, mi történne? Hallgatás, hallás, hangok és csend.
Urbánnak ezenkívül még két előadása szerepelt a fesztivál programján, az egyik Örkény István Tóték című drámája alapján készült, s a Szarajevói Háborús Színház SARTR színészei bújtak Mariska, Ágika, Lajos és a hadnagy bőrébe, s dobozoltak ájulásig. A családfő Lajost játszó Sead Pandur olyan hitelesen, hogy már kezdtem megsajnálni, s átéreztem a sok dobozolással töltött éjszaka hangulatát. Klasszikus színpadkép és hangos nevetésre ingerlő groteszk.
Ki játssza Sonja Savićot. Urbán András szerzői projektuma, a Čačaki Városi Színház és a Bitef Színház koprodukciója. Az előadásról először az a szó jut eszembe, hogy tűpontos. A rendezés, a szinte végig élőben megszólaló dobszóló, a játszók energiája, egy korszak és egy megosztó személy bemutatása, a kék estélyi ruha. Miről szól az előadás? Sonja Savić színésznő megosztó személyiségéről, akinek tehetségét mindenki elismerte, de hát drogozott. Azaz mégsem Sonjáról szól, hanem a korról, melyben élt, a ’90-es évekről, mely még mindig tart.
Minden évben rácsodálkozunk (pedig megszokhattam volna már), hogy a szlovén színház — legalábbis azon része, amelyikkel mi a fesztiválon találkozunk — mennyire újszerű, mennyire radikálisan különbözik attól, amivel legtöbbször itt találkozunk. A színészek sokszor performerek, szerzők és alkotók egyben, saját testi épségüket sem sajnálva feszegetik határaikat, reflektálnak a társadalomra, az egyénre, a színházra vagy egyszerűen csak saját magukra. Marko Mandićot már több előadásban láthattuk, a Mandićcirkusz talán az eddigieknél is ütősebb és keményebb volt, és valami emberfeletti összpontosítást, koncentrációt és az előadás bizonyos pontjain kiszolgáltatottságot feltételez. Mandić az egyik legjobb szlovén színész, aki időről időre felülvizsgálja saját pályáját, számot vet, vagy éppen felmutatja azt a 98 szerepet, amelyet eddig eljátszott, mint a Mandićcirkusz című előadásban, mely a Via Negativa és a Szlovén Nemzeti Színház koprodukciójában készült, és Bojan Jablanovec rendezte.
A Prešeren Színház (Kranj) és a Ptuji Városi Színház koprodukciójában készült Škofja Loka-i passiójáték (írta Romuáld atya / Lovrenc Marušič) a szlovén Jernej Lorenzi rendezésében talán a fesztivál legfinomabb, mégis legmegrázóbb előadása volt, és bizonyítéka annak, hogy a XVIII. század elején íródott szöveget hogyan lehet nagyon is maivá tenni. A paradicsomból való kiűzetéstől Krisztus keresztre feszítéséig, illetve azon túl követjük az eseményeket. A színészek egy aprócska színpadon estélyi ruhában ülve mesélnek, és történnek csupán szintén nagyon minimális mozdulatok, cselekmények. Az előadás talán legszebb képei a sárgával aranyra festett fal előtti szenvedéstörténet, valamint az ember reménytelen (vagy reményteli) repülni vágyása az üres, fekete semmibe. S a néma prológus, ahogyan az utolsó színész is elhagyja a színt.
Még egy szlovén csemegét tartogatott a fesztivál a törzsközönség számára, ez pedig a Hero 4.0 — Business as usual, szintén két színház, a Moment (Maribor) és a Glej (Ljubljana) produkciója, melynek két előző részét is láthattuk a korábbi években a Desirén. Vito Weiss és Uroš Kaurin jelentős rajongótáborral bír, s ez a darab tökéletes zárása volt a fesztiváli napoknak. Üdítő humor, pontos játék, egymással és a közönséggel, meg persze a jó időzítés, mely a színház egyik legfontosabb eszköze.
A fesztivál nyolc napján látott előadások akaratlanul is elkezdtek egymással kommunikálni, észrevettük azokat a hajszálvékony kapcsolódási pontokat, amelyek lehetnek véletlenszerűek is, de persze a válogatók szándéka mentén megvalósuló asszociációs játékok is. Sonja Savić és Marlene Dietrich élete hirtelen a szemünk láttára kezd több ponton is párhuzamos síkon mozogni, s ebbe a párbeszédbe a Marlenét játszó Mirjana Karanović is beszállt.
Az előadások mellett műhelymunka is folyt, Hód Adrienn a Hódworks és az Unusual Symptoms csapatával kiegészülve a tánc és a mozgás nyelvén, improvizációs technikákat alapul véve dolgozott a résztvevőkkel. Coexist című előadásukkal a táncos csillagokat is letáncolták a parkettről, és tették ezt igazi fekete humorral fűszerezve.
Azok a diákok, akiket a tánc kevésbé vonzott, és mást, történetesen a szürkeállományukat mozgatták volna meg szívesebben, a Kritikai gondolkodás néven indított műhelymunkán vehettek részt, melyet szerb nyelven dr. Bane Filipović vezetett, magyar nyelven pedig jómagam.
A fesztivál s a Desiré Akadémia keretében A jövő tervei címmel kiállítás is nyílt az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Kara színpadi műépítészet, technika és tervezés szakának hallgatói munkáiból a Klara i Rosa bázisán, s egy filmet is megnéztünk, Boris Bakal több éven át forgatott egész estés dokumentumfilmjét, ez a Vitić táncol. Színház, kiállítás, film, beszélgetés, műhelymunka s persze zene, azaz a Jazzirén a cseh JWQ, vagyis a Janoušek—Wróblewski Quartet koncertje.
Amikor kiléptünk a színház ajtaján, az előadások még sokáig bennünk voltak. Így nem is lehetett hazamenni és elaludni, ott lüktetett bennünk a kíváncsiság: A mellettünk ülő vajon mit látott? Ő is úgy értette, ahogyan én? Társaságra vágytunk, és beszélgetésekre, elemezni, továbbgondolni, ütköztetni a véleményünket. Igényeltük a másik személyes jelenlétét. A néző és néző közti párbeszédet. Hát ez a színház. Egy élő, jelen idejű művészeti ág. S ezt csinálja velünk, nézőkkel. Feléleszt és felébreszt. Mi már várjuk a következőt. Addig is Hit me baby (one) final time.
