„Egy kis anyagi befektetéssel, a természet adta lehetőségeket kihasználva, munkával, a vizet és a természetet szerető gyerekekkel csodát lehet művelni” — így toborozta a falunkban a kajakosokat Panda János, a későbbi női válogatott edzője.
Bezdánhoz érve, még jóval a házak előtt egy tábla hirdeti: Olimpiai részvevők faluja. Akikkel itt találkoztunk: hét sokat próbált sportoló, hat versenyző és a női kajakválogatott edzője, Panda János, valamint Panda Antónia, aki kezdettől fogva a csapat oszlopos tagja. Ővele beszélgettem.
* Hány évesen kezdtél evezni?
— 1986-ban, kilencéves koromban kezdtem kajakozni. Előtte úszni tanultam. Az édesapám ugyanis mindent elkövetett, hogy egy kicsit se unatkozzam.
* Nehezek voltak az edzések?
— A csatorna túloldalán volt a gyümölcsösünk, kétévesen már odáig elúsztam, négyéves koromban Zomborban úsztam este tizenegyig, másnap reggel pedig irány az óvoda... Abban az időben az országban nem volt elég üzemanyag, ezért megszabták, hogy mely napokon milyen rendszámú autó közlekedhet. Ez megnehezítette a dolgunkat, mert a szüleim nem használhatták a kocsinkat, amikor Zomborba edzésre kellett volna mennem. Ekkor az apámnak remek ötlete támadt, az, hogy a faluban levő néhány kajakot akár használhatnánk is — csupán a szórakoztatásomra. Eredményre nem is gondoltunk. Pedig lett. Tízévesen a pionírok kategóriájában versenyeztem, később következtek az igazi nagy megmérettetések. Az egyik szereplés a sok közül mélyen belevésődött az emlékezetembe. Boszniában voltunk, amikor egy nagy vihar alkalmával a hegyoldalról hömpölygő sár és víz elsodorta a sátrainkat — velünk együtt. Ott álltunk sárosan, vizesen tiszta és száraz ruha nélkül. Vigasztalásképpen ekkor főzte nekünk az édesanyám bográcsban a pudingot. Minden versenyen a szülők maximális támogatását élveztük, rendszerint élelemmel felpakolt teherautó vitt bennünket és a szüleinket a verseny színhelyére. A szülők segítségére azért volt szükség, mert mi nem kaptunk egyéb támogatást. És pont ott, akkor ért bennünket a háború híre... Ezután közeledett a Balkán-bajnokság. Már úton voltunk, amikor Belgrádból jött a hír, hogy Görögország nem fogadja a szerbiai versenyzőket, nem evezhetünk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy úrrá legyen rajtunk a csalódottság. Talpon maradtunk, és megérte. 1995-ben részt vehettem Japánban a Junior Világbajnokságon is.
* Többet kellett „gyűrnöd” amiatt, hogy az edződ tulajdonképpen az édesapád? Tudott-e egyáltalán apa lenni az edzések során, vagy csak edző?
— Ez nagyon érdekes kérdés. Előbb az apám hajtott, később már az eredményeim vittek előbbre. Edzés után mindenki hazament, kipihente magát, egy más világba került, csak én nem. Az én édesapám nemcsak a vízen volt edző, hanem otthon is.
* Hogyan készültél egy-egy versenyre?
— Minden reggel hajnali 5 órakor kezdődött az edzés, aztán rohantunk ki a vízből, mert bár a kajakozás volt a mindenünk, az iskola a mi életünkből sem maradhatott ki. Aztán tanítás végeztével egy gyors ebédelés után újra várt a kajak, az evező és a víz. Csak a tanárok jóindulata segített, hogy az iskolát is el tudjuk végezni. Egy idő után már nem is gondoltunk arra, hogy milyen emberfeletti munka részesei lettünk. A hajtóerőnk a fejlődés volt és a díjak. Minden időszakban eveztünk, és ez alól a tél sem volt kivétel. Ilyenkor zacskóban melegített meggymag került a kajakba, arra ültünk, és az melegített bennünket. Hidegebb teleken, ha befagyott a csatorna, valaki mindig csónakkal haladt előttünk és feltörte a jeget, hogy szabad utunk legyen. Előfordult, hogy a csónak elejére, a sapkánkra, a kesztyűnkre is ráfagyott a víz. Olyan is megesett, hogy a szomszéd kajakos fiúval megbeszéltük, együtt futunk, de a sötétben nem is láttuk egymást, pedig ott voltunk mindketten. Melegebb éghajlaton élő kajakosoknak nem kellett megküzdeniük a hideggel, jéggel, faggyal, s náluk kimaradt a melegített meggymag a kajakból.
* Milyen eredményeket értél el eddig?
— Százszoros országos bajnok, ötszörös Balkán-bajnok vagyok, Európa Kupán 10 arany- és 2 ezüstérem, Világkupán 1 ezüst- és 1 bronzérem, Európa-bajnokságon 1 bronzérem boldog tulajdonosa vagyok. Részt vettem még a világbajnokságon és az olimpián is.
* Nehéz volt kijutni Londonba?
— Az egész év nagyon nehéznek bizonyult, mert a fővárostól messze vagyunk, és nem igazán voltunk a sportág anyagi kegyeltjei. A részvétel volt a fontos.
* Mik a további terveid?
— Most egy kicsit a családomra szeretnék koncentrálni, de a kajaktól nem akarok elszakadni, a fiatalok edzője vagyok.
Ekkor megcsörrent a telefon. Várják edzőjüket a kajakospalánták.
Antónia mondandójából érezni lehetett, hogy a szlovén állampolgársága ellenére nem hagyta, és nem is hagyja el Bezdánt, mert úgy gondolja, hogy a falunk és az azt körülölelő vizek a világ közepe.
NEVEDA Orsolya, Bezdán
