— Bácska szülötte vagyok, és talán lélegezni sem tudnék, ha nem láthatnám a rónaságot — mondja a csinos fiatalasszony. — Emlékszem, gyerekkoromban, ha a nyaralásból tartottunk hazafelé, a Dunán átkelve tele tüdővel szívtam magamba a föld illatát, dagadt a keblem a szabadság érzetétől. Mert engem még a Fruška gora szelíd lankái is fojtogatnak. Apám, akinek ereiben dél-szerbiai vér is csordogál, mindig nevetve jegyezte meg, hogy én igazi síksági teremtés vagyok. Munkáscsaládban születtem, és boldog, gondtalan gyerekkorunk volt a nővéremmel. Sőt, az állam széthullása sem hatott ki a családon belüli viszonyokra. Igaz, a szüleim is munkanélküliek lettek, és mindaz, amit az olvasók többsége megért az elmúlt negyed évszázadban, minket sem került el. Ezért aztán nehezebben hoztuk meg a döntést a továbbtanulásról, hiszen a megcsappant családi költségvetés az alapszükségletek kielégítésére sem mindig volt elég. De csodálatos, önfeláldozó szüleim vannak — éltesse őket még sokáig az ég! —, és annyi pluszmunkát vállaltak, hogy mindketten egyetemre iratkoztunk, és idejében, remek eredménnyel be is fejeztük. És csodák csodájára néhány hónapon belül munkát is kaptunk.

A nővéremnek volt egy többéves kapcsolata. A párjával még a középiskolában ismerkedtek meg, és az oklevél megszerzése után mindjárt össze is házasodtak. Nekem nem volt komoly udvarlóm, szórakozni sem nagyon jártam, hiszen otthonról kevés zsebpénzt kaptam. Amikor először léptem be a munkahelyem kapuján, büszkeség fogott el, azt éreztem: most már én is vagyok valaki. Azt hiszem, abban a pillanatban határoztam el, hogy nem leszek szegény, és mindent megteszek érte, hogy megbecsült, elismert szakember legyek, és sose legyenek anyagi gondjaim. Tudtam, hogy ehhez sok mindenről le kell majd mondanom, de akkor még hittem benne, hogy ha az ember nagyon akarja, akkor minden elképzelését meg tudja valósítani. Ezekről a tervekről azonban a szüleimmel sosem beszélgettem, nem akartam, hogy azt higgyék, hálátlan vagyok.

A nővérem azonban ráérzett a terveimre, néhányszor megpróbált velem erről beszélgetni — de a vitát minden alkalommal észérvekkel zártam le. Született két kislánya, akiket úgy szerettem, mintha az enyéim volnának. Három évet dolgoztam a gyárban, ahol a pályafutásomat kezdtem, akkor kaptam egy székvárosi ajánlatot, melyet rövid gondolkodás után el is fogadtam. Ezen a munkahelyen kezdett felfelé ívelni a karrierem, és lassan ugyan, de körvonalazódott a jövőm. Itt ismertem meg a munkatársamat, és életemben először komoly kapcsolatom lett. Még most is állítom, hogy szerettük egymást. Egy év udvarlás után javasolta, hogy költözzünk össze, és amikor összegyűjtünk egy kis pénzt, lakást veszünk, majd megesküdünk. Nem akartam összeköltözni vele — elsősorban a szüleim iránti tiszteletből, hiszen ők mindenáron „rendes” férjhez menést terveztek nekem is.

Véletlenül alakult úgy, hogy terhes lettem, de még nem akartunk gyereket. Én különösen nem. A párom, amikor megtudta, hogy állapotos vagyok, mindenképpen meg akarta tartani a gyermeket. Megbeszélte a szüleivel, és azonnal megkérte a kezem. Az én szüleimmel is közöltük a hírt, és megtartottuk az eljegyzést. De időközben felkínálták nekem a megüresedett termelési igazgatói munkahelyet. Mindössze egy délutánra volt szükségem, hogy döntsek: elvetetem a babát, és elfogadom az új állást. Úgy gondoltam, utána lesz még bőven időm, hogy szüljek. A párom és a szülők viszont meg voltak rökönyödve, de én hajthatatlan maradtam.

Megszakítottam a terhességet, elvállaltam az új munkahelyet, és két hónap múlva a párom azt mondta, érthetetlen számára, hogy miért hajszolom mindenáron a karriert. Elismerte, hogy erős jellem és céltudatos vagyok, de ő nem tud követni olyan iramban, amilyenben én építem az utamat. Így hát szétváltunk. Amikor a szüleimtől is elköszönt, akkor tudatosultak bennem a történtek. Mindez mély sebet ejtett rajtam, és hónapokra volt szükségem, hogy ismét magamra találjak. Egy év múlva a párom megnősült, ma már ikerkislányok apukája. Nem tudom, boldog-e, de én boldogtalan vagyok. Mindenem van: lakásom, tekintélyem (már az ország határain túl is), jó fizetésem, egyszóval elértem, hogy semmiben sem szenvedek hiányt. A munkatársaim — habár senki nem mondja a szemembe — utálnak, mert állítólag kíméletlen hajcsár vagyok. Hétvégéken, ha hazamegyek, anyám tekintetében mélységes szomorúságot látok. A múltkor arra kért, feküdjek az ölébe, és miközben simogatta a hajamat, eleredtek a könnyeim. Ő csak annyit mondott: látod, angyalom, az erősek is sebezhetőek.