Fegyveres konfliktusokról, erőszakról, rablásokról, gyilkosságokról, terrorcselekményekről tudósítanak a hírügynökségek. Egyes történészek azonban éppen az ellenkezőjét állítják: éppen most éljük az emberiség történetének legbékésebb időszakát.

Valóban, a régebbi korokban talán még több volt az „egy főre jutó” napi erőszak, a sok hír pedig azért szól ilyenekről, mert növeli az olvasottságot. Az erőszak és az erőszakmentesség pszichológiáját körüljárva olyan tudományos kutatások eredményeire bukkanhatunk, hogy az erőszak az idő múlásával arányaiban valóban csökkenő tendenciát mutathat. Ebből a nézőpontból viszont a múlt kevésbé tűnik ártatlannak, a jelen pedig kevésbé sötétnek. A tudósok, kutatók, filozófusok évszázadok óta keresik a választ az emberi természet rejtélyeire. Átlagban szemlélve ugyanis ott lakozik bennünk az erőszakra való készség az együttműködési hajlammal együtt. Sőt! A kettő annyira nem zárja ki egymást, hogy a történelem számos esetet jegyez, amikor együttműködve erőszakoskodtak bizonyos csoportok.

Gyakran hivatkoznak ebben a témában az emberszabású majmok megfigyelése során feljegyzett tapasztalatokra is. Az ilyen eredmények tanúsága szerint a csimpánzok körében például gyakoribb az erőszak, mint azt korábban gondolták. A hímek gyakran támadnak együtt a szomszédos csoportok tagjaira. De az sem ritka, hogy a saját közösségükön belül a nőstényeket és a fiatal egyedeket bántalmazzák.

Hobbes, Rousseau és más korabeli ismert filozófusok évszázadokkal ezelőtt is vitatkoztak arról, hogyan lehet az ember egyszerre kegyetlen és együttműködő. Thomas Hobbes (1588—1679), a korai újkor angol filozófusa az emberi természetet az emberi félelemből fakadóan erőszakosnak és brutálisnak írta le. Filozófiájának központi érve a természetjogról szóló elmélete: „a természetjog mindenki számára azt a szabadságot jelenti, hogy önnön erejét saját akarata szerint lényének, vagyis saját életének a megoltalmazására használja, következésképpen mindent megtehet, amit a cél érdekében saját értelme és megítélése szerint a legelőnyösebbnek tart.”

Csakhogy valószínűleg téves következtetések vonhatóak le csupán az emberszabásúak egy-egy csoportjának megfigyeléséből. Amíg ugyanis a csimpánzok többnyire agresszíven viselkednek, addig a velük genetikai értelemben rendkívül közeli rokonságban álló bonobó majmok egyáltalán nem agresszívek. A bonobóközösségeket a nőstények vezetik, és a megfigyelések szerint az erőszak helyett leggyakrabban a szexet használják a csoporton belüli feszültségek levezetésére. Ama ritka fajok egyike a bonobó, amelyeknek képviselői nem mindig és kizárólag az utódnemzés „céljából” párosodnak.

A majmok példája olyasmit sejtet, hogy egy faj vagy egymáshoz közeli fajok magukban hordozhatják az agresszivitás és a szelídség tulajdonságát is, és csupán kiválogatás vagy kiválogatódás kérdése, hogy melyik tulajdonság válik dominánssá. Eljutottunk tehát a kiválogatáshoz. Az állatok háziasítása során ugyanis az ember mindig tudatosan végezte a tenyésztést, azaz csak a számára előnyös tulajdonságokkal bíró egyedeket szaporította. Az ember esetében azonban vita tárgya lehet, hogyan alakul a „szelektálás”. A teória, mely szerint az ember valójában saját magát „háziasította”, és a folyamat még mindig tart, nem új keletű. Arisztotelész tanítványa, Theophrasztosz is ezt gondolta.

A történelemre úgy is tekinthetünk, hogy az erőszakos egyénekkel szemben az egyébként békés egyedek csoportosan lépnek fel, és gyakran el is pusztítják őket. Ez viszont azért adhat okot vitára, mert így az erőszakot valójában erőszakkal büntetik. Mivel azonban az ember kettős természetű, ez részben azt is igazolhatja, hogy az erőszakos egyedeket csak kollektív erőszakkal lehet megfékezni?

Az elmúlt század társadalomtörténetének és a technika fejlődésének egyik jelentős következménye, hogy az ember intenzíven kezdett reflektálni saját agresszív cselekedeteire és azok bemutatására. A XXI. század elején az agresszió minden formáját elfogadhatatlannak tartó szemléletmód lett domináns a jóléti társadalmakban. Az emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyerekek az agresszió elsajátítása nélkül szocializálódjanak. Amíg azonban a világ más részein nem ez a helyzet, addig nehéz megjósolni, hova vezethet ez a fajta „háziasítás”.