Csángóföldi töltikét főzök, így akarom fogadni a kedves vajdaságiakat, szeretettel, akik jönnek hozzám. Magyarországi otthonában éppen a Népkör MME csapatának fogadására készült, amikor felhívtam a megbeszélt interjú miatt. A régi, hagyományos ételek, a gasztronómia ugyanúgy kultúránk része, mint a művészetek. De hogyan készül a tradicionális csángóföldi töltike?

— Hasonlít a töltött káposztához, csak mi szőlőlevélbe, tormalevélbe, útilapilevélbe, friss zöld káposzta vagy friss cékla levelébe töltjük (az csodálatos!) — nem a húst, hiszen Csángóföldön a hús szóba sem jöhetett, csak nagy ünnepekkor tettek bele egy kicsit, hanem — a sok-sok zöldségfélét. Kimentek a kertbe, és mindenféle zöldséget szedtek, a petrezselyemlevéltől a sárgarépa- (nálunk muroknak hívták) levélen át a csomborig (borsikafűig), kaporig, hagymaszárig (nem húzták ám ki tavasszal, nyáron, hogy megegyék zöldhagymának, hagyták, hadd nőjön a kertben, csak egy szárat csipegettek le mindenikről), a régi, tavalyi hagymából is belevágtak megdinsztelve. Paprikát, sárgarépát reszeltek, pasztinákot. Ha voltak a háznál szárított dolgok — sóska, spenót, céklalevél —, mindenből tettek egy-egy picikét, meg egy kis, a mainál nagyobbra tört kukoricadara-kását, káposztát beléreszeltek, egy kis szárított paradicsomot, a nyárban zöldet megdinsztelve, nagyon apróra sütött szalonnát. Szalonnabőröket tettek a fazék aljára, meg ágakat, hogy oda ne ragadjanak, csombor-, meggy- és szőlőágakat is, azt megterítették szépen levelekkel, és arra kerültek a töltikék. A lányom egyszer összeírta, negyvenhat zöldfélét tettünk be ebbe a keverékbe. Persze zsiradékot is, a sok zöldséghez az is kell. És ha nagyon jól el van készítve, benne van a készítőnek a szíve-lelke, szeretete, akkor meg lehet esküdni, hogy van benne hús, pedig nincs, olyan finom. Ez egy olyan étek volt, amelyet minden áldott szombaton főztek régen. Ezzel a sok szeretettel készült étellel várom a népkörösöket.

Fotó: Marian Szeidl

* Az étkezéseknek is megadták a módját, ugye?

— Szombaton megfőztek az asszonyok, lányok, vasárnap nem dolgoztak az emberek. A templomból hazaérve az édesanyám feltette az ételt melegíteni. Kitette az asztalra, és mindenki odaült, nemhogy valakinek nincs kedve vagy van kedve. Vetettünk keresztet, nem könyökölsz az asztalra, mondogatta édesapám, még kicsik voltunk. Édesanyám mindig intett, hogy az asztalnál nem beszélünk, nem emlékezünk semmire, csak mosolygunk, egymásra nézünk, szépen eszünk, és köszönjük a Jóistennek így magunkban is, hogy ezt az ünnepet, a vasárnapot is megértük, együtt lehetünk, békében lehetünk, szeretetben lehetünk. Ez szakrális művészet volt, amit tudtak régen az emberek. Csodálatos volt. Így nőttünk fel. A templomból a nagymiséről kijőve illett nem sietni sehova, köszöntek egymásnak az emberek. Ha volt haragosuk, a nagy ünnepeken amikor kijöttek a templomból, köszöntek annak, akivel van egy kis feszültség, mosolygósan, ünnep van, néha a rosszakat el kell felejteni. Ez alkalom volt arra is, hogy semmi magyarázkodás nélkül, csak úgy simán kibékültek. Nagyon-nagyon szép volt, és a délutánt arra szánták, miután ebédeltek, hogy beszélgettek, pihengettek, meglátogatták egymást.

* Mennyiben maradt meg ez a lelkület szülőföldjén?

— Nagyon sok helyen megmaradott. Egy picikét belelátok abba a világba, mert vannak barátaim, akikkel tartom a kapcsolatot, mert a családomból elköltözött a Jóistenhez mind a két szülőm, otthon már nincs kihez menjünk. Tavaly voltam Somoskában, Benke Pávelnél és Benke Paulinánál, az ottani hagyományőrzőknél. Az idén lesz kiállításom Szingapúrban, Pávelék egy kis csángó ízelítőt, táncot, ételt, éneket fognak vinni. Külön figyelek azokra, akik otthon megtartják a hagyományokat, viszik tovább, úgy, ahogy manapság ez lehetséges. Én úgy gondolom, hogy azt meg kell ismertetni, bátorítani kell, figyelve arra, hogy ne csak egy-két, előtérbe került falut emeljünk ki. Megemlíteném Szabófalvát, ott is vannak barátaink, nem is akárkik, Perka Mihály és Perka Margitka tanárok — az északi csángóknál sajnos sokkal nehezebb a dolguk, kicsit kiszakadnak a Bákó megyei déli csángóktól. Szabófalván van a legrégiesebb nyelvjárás, a sziszegős, melyben az s hang még nincs benne. Ma már kevesen beszélik, de még élő. Sok ima van ezen a nyelvjáráson. Én a műsoromba mindig becsempészek egy sziszegős imát, azért is, hogy legyen jelen ez az emlék, ez a nyelvjárás, amely még volt, létezett az én gyermekkoromban, és én még a ’90-es évek után is hallottam Perka Mihály egyik nagynénjét, aki egy sziszegős imát énekelt. Ezek csudálatos dolgok, szeretettel beszélek róluk. Sok minden eszembe jut: abba a világba még úgy gondolkodtak, hogy mi készülődünk a következő világra, a túlsó életünkre, az örök életünkre, és azért vagyunk a világon, azért vagyunk a Földön, azért kell törekedni arra, hogy jót tegyünk a feleinkkel, a rászorulókkal. Aki idősödött, és nem volt már ereje dolgozni, az lassan-lassan tért az imára. Emlékszem, édesanyám ilyen idősebb barátnőivel — és néha még férfiak is voltak ezekben a csoportokban — gyűltek össze a házaknál, és órákig imádkoztak. Nekik szinte megszűnt az idő. Órákig imádkoztak a faluért, a betegekért, a papokért, az orvosokért, a világért, a rosszakért meg a börtönben ülőkért, a háborúban lévőkért, a vezetőkért, sok mindenért, hogy javuljon a világ. Édesanyám tudta, hogy az ő családjában van 48 személy — mert volt 8 gyermeke, azok párjai, gyermekei meg a dédunokák. Ő 48 emberért imádkozott külön is. A csángó koccintásban, köszöntőben benne volt, hogy hálát mondtak a Jóistennek, hogy összegyűlhettek egészségben, megint találkozhattak, Isten nyugosztalja halottainkat, mondták, és azokat is, akik a túlvilágon várnak. Ezeket ma is kell hogy vigyük tovább, mert a világ eljutott máig, eldöcögött, már ahogy, de lehet, hogy még döcögni sem fog tudni, ha nem éltetjük ezeket a dolgokat, amikvel tudtak élni az őseink, amikvel meg tudták teremteni az életet, pénz nélkül, és amiket ránk hagytak. Volt hite, ha felkelt, nézett keletre, és vetett keresztet, megköszönte a Jóistennek, hogy megérte ezt a napot is, és kért erőt ehhez a naphoz. A mához kért erőt. Ezek mind felemelkedést adó, szolgáló dolgok, amiket ki se kell találjuk, mert vannak.  

* Ön megtartja ezeket a szokásokat?

— A véremben vannak, így neveltek, és fontos nagyon, hogy úgy neveljük a gyermekeinket, unokáinkat. Régen nem kommentáltunk sokat, úgy illett elfogadni a dolgokat, ahogy vannak. Én ezt örökölöm édesanyai nagyanyámtól, hogy nem szabad túlmagyarázkodni, nem szabad sokat beszélni dolgokról, mert az a valami elveszíti az erőt. Manapság annyit beszélünk dolgokról, hogy kihűl, már nem is kell megcsinálni, már megteltünk csak a beszéddel vele, nem kell már, félretesszük. A régi világban a tetteknek nagyobb súlya volt, értékesebb volt a tett, mint az elmélet.

* Említette, hogy nemcsak Vajdaságba készül, hanem hamarosan Szingapúrba is.

— Nagyon sok helyen voltam a mi kultúránk bemutatása céljából — Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Japánban, Dél-Koreában, sorolhatnám. A Muzsikás együttessel is, melyben én szinte csak a moldvai népzenét képviseltem, vagy egy szeletet a magyar népzenéből, mert a Muzsikás körbejárja a Kárpát-medencét a zeneszámokkal. De én mindig szeretek egy picikét érdeklődni, nézelődni is, a templomokba mindig elmegyek. Igen, ősszel majd lesz kiállításom Szingapúrban, nekem és a lányomnak is, Petrás Alinának, aki akarva-akaratlanul belenőtt mindabba, amit én csináltam. Keramikus, népdalénekes. Saját formanyelve van, a magyar motívumok, a jelképek — az életfa, a tulipán és a nap — világa foglalkoztatja. Újraalkotja, újraformálja, amit az ősök hagytak ránk.