— Eljárt felettem az idő — mondja az asszony keserűen. — Látom, majdnem minden történetnek névtelen a szereplője, és azt hiszem, ez el is fogadható. Esetemben akár kivételt is lehetne tenni, hiszen annyi idő telt el, hogy a vallomásom senkire sem vet rossz fényt, hiszen akire azt vethetne, már nem él. A halottakról pedig, tudjuk: vagy jót, vagy semmit.

Nagyon szegény, sokgyermekes napszámoscsaládból származom — kilencen voltunk testvérek. Akkoriban is voltak gazdagok, csakúgy mint manapság, hiszen a pénzszerzés és -megőrzés módját némelyek már régen is ismerték. Nos, egy ilyen család egyetlen fia vetett rám szemet, amíg náluk arattunk. De erről nem mesélek, hiszen a mai fiatalok — meg a kicsit idősebbek — nem értenék meg azokat az időket. Legyen annyi elég, hogy a legénynek volt két nőtestvére, de a módos családokban a lány nemigen számított, a fiú volt a minden.

Nemcsak a gazdáék, hanem az én szüleim is ellenezték a kapcsolatunkat, persze más-más okból. A legény családjának egy senki, egy nulla voltam, az én szüleim meg csak azt akarták, hogy ne legyek boldogtalan, hogy ne legyek megalázások sorozatának kitéve egész életemben. Ugyan, milyen szerelem? — kérdezte sokszor apám, de éreztem, hogy a szíve tele van keserűséggel. Szinte kisebb csoda volt, hogy a fiú végül elérte: megesküdhettünk. Az anyjának az volt a kikötése, hogy ne legyen lakodalom, csöndben házasodjunk össze, még az anyakönyvvezetőt is kihozatta fiákerrel a tanyára, hogy senki se lássa a „családjuk szégyenét”.

Az esküvő után a tanyára kerültem ugyan, de sosem laktam a felső épületben. Az udvarban volt egy hatalmas melléképület, abból alakítottak át egy részt,  és tették lakhatóvá — az volt a mi otthonunk. Habár a férjem sokszor lázadt ellene, az anyósom továbbra is napszámosnak tartott, még a nevemet sem mondta ki. Ha akart valamit, így szólt: Te, hallod?! Az estéket szerettem a legjobban. Amikor az egész napos robot után becsuktuk magunk mögött az ajtót, a férjemmel egy átlagos fiatal házaspár lettünk, beszélgettünk, tréfálkoztunk, éltük a magunk világát, távol a megvető tekintetektől. Mérhetetlenül boldog voltam, amikor terhes maradtam, de ne gondolja, hogy számításból, vagy mert anyósom megenyhülésében bíztam. Én mindig tudtam, hol van a helyem, és ezen nem is akartam változtatni, hiszen úgysem sikerült volna.

Az asszonyok abban az időben nem jártak orvoshoz meg mindenféle vizsgálatokra, ezért az, hogy ikreket szültem, igazi meglepetés volt. Egy kisfiúnak és egy kislánynak adtam életet, a férjem és én is imádtuk az egészséges, életrevaló babákat. Viszont az unokák sem lágyították meg anyósom szívét — különösen azért nem, mert lány is született —, ő élete végéig egy betolakodó idegennek, egy senkinek tartott, akire szerinte még a gyűlöletet sem volt érdemes pazarolni. Egy alkalommal — úgy, hogy én is halljam — azt mondta a fiának, azért szültem lányt is, hogy őt bosszantsam, de feleslegesen reménykedem, hiszen az ő családjukban a lányok nem számítanak — esetleg megkaphatják a törvényben előírt kötelező jussot, a többi mind a fiút illeti.

Nőttek a gyerekek, de anyósom sohasem vette ölbe, soha meg nem simogatta őket. Igaz, a fiamnak időnként kedveskedett, de a lányt látni sem bírta. A gyerekek kétévesek voltak, amikor a párom azt mondta, elege van a tanyából, az anyjából. A család tiltakozása ellenére beköltöztünk a városba, a férjem elkezdett egy gyárban dolgozni — és végre családként éltünk. Alig telt el egy év, amikor egy nyári délutánon elrabolták a gyerekeket a kertből, ahol éppen játszottak. A fiamat két hét múlva találták meg a templomajtóban, de a lányomnak sosem akadtunk nyomára. Éreztem, hogy anyósom érintett az ügyben, de senkinek sem mertem szólni. Rettenetesen nehezen viseltük a kislány eltűnését, de hiába nyomoztattunk, illetve ígértünk jutalmat a nyomravezetőnek. Egy alkalommal, amikor az anyósom eljött megnézni a „férfi örököseit”, megkérdeztem, bántja-e a lelkiismerete. Azt mondta, ugathatok, amit akarok, ő csak azt tette, ami a kötelessége: eltüntette az örökösök sorából a feleslegest. Ennél többet azonban még a halálos ágyán sem ismert be. Remélem, legalább a másvilágon vezekel a bűneiért. Úgy múlt el az életem, úgy temettem el sorra a szeretteimet, hogy a lányomat mindig visszavártam. De sosem jött. Ki tudja, hol van, él-e még, tudja-e, hogy valahol igazi, szerencsétlen szülei voltak, akik mindig visszavárták őt. Végezetül csak annyit, hogy a fiam sem sokat örökölt abból, amit a nagyanyja állítólag neki mentett meg, az apósom ugyanis idősebb korában elkezdett kártyázni, és a vagyon jelentős része elúszott...