Az élni vágyás csodálatos ereje

Az élni vágyás csodálatos ereje

Vincer László huszonéves csantavéri fiú ötödik éve küzd a gyilkos kórral. Állapota az elmúlt hónapok alatt súlyosbodott, a vizsgálatok eredménye sajnos nem túl biztató. A Lászlóval készített legfrissebb beszélgetést a napokban tesszük közzé. Addig olvassa el Perc Márta korábbi interjúját, amelyből kiderül, hogyan kezdődött a fiatal fiú kálváriája.

Fiatalos, mosolygós és roppant lendületes. Ezzel a három jelzővel fejezhetném ki talán a leginkább, milyen is a riportalanyom. Vincer László csantavéri huszonéves fiú a megbeszélt időpontban barátnőjével együtt érkezik. Látszik rajtuk, hogy mennyire szeretik és tisztelik egymást. Laci először beszél nyilvánosan a betegségéről. Még nagyon fiatal, mégis ötödik éve küzd már a gyilkos kórral...

• Mikor és hogyan derült ki a betegséged?

— Nekem sajnos melanómám, vagyis a legagresszívebb bőrrákom van. 2009 nyara volt, mikor reggelizés közben, egy hirtelen mozdulat következtében kivérzett egy anyajegy a hátamon. Azelőtt is zavart, hogy ott van, de miután megsérült, fájni is kezdett. Nem kerekítettem nagy feneket a dolognak, de mivel meglehetősen vérzett, felkerestem az orvosomat. Ő azt javasolta, menjek el bőrgyógyászati szakrendelésre. Mivel a kórházban hónapokat kell várni, mire bejut az ember a szakorvoshoz, menjek egy magánrendelőbe, mondta. Megtettem. Helyi érzéstelenítéssel egykettőre eltávolították az anyajegyemet, a szövetmintát pedig patológiai vizsgálatra küldték.

• Mennyi idő után érkezett meg az eredményed, és mit tudtál meg belőle?

— Amikor a sebből eltávolították a cérnát, szóltak, hogy az orvosom szeretne velem beszélni az időközben megérkezett eredményről. Ott várt a levél az orvosi szoba asztalán, benne a diagnózissal. Ekkor tudtam meg, hogy rákos vagyok. Az eltávolított anyajegy belsejében ugyanis egy rosszindulatú daganatot találtak.

• Nehéz lehetett szembesülni a tényekkel...

— Mélyzuhanásként éltem meg a közölt hírt. Eszembe jutott anyai nagyapám és édesanyám, akik sajnos már nincsenek velünk, hiszen őket is a gyilkos kór ragadta el tőlünk. Ekkor gondoltam arra, hogy velem is megtörténhet hamarosan ugyanaz, ami velük. Szembe kellett néznem a valósággal, nem volt más választásom.

• A szeretteid hogyan fogadták a rossz hírt?

— Őszintén szólva nem is érdeklődtek túlságosan. Nem szerettek volna ,,bántani’’, hogy az ő kifejezésükkel éljek. Tímeával, a párommal próbáltuk átbeszélni a dolgokat.

• A diagnózis felállítása után megkezdődött a kezelés. Mivel biztattak a szakorvosok?

— Legelőször is újraműtötték a sebet. Erre Újvidéken a plasztikai sebészeten került sor. A kórházban eltöltött napok után terápiamentesen bocsátottak el a kórházból. Én ennek örültem is nagyon, hiszen az ellenőrző vizsgálatok azt mutatták, hogy javul az állapotom.

• Mégis szükség lett a kemoterápiára...

— Azt mondják, a jó után a rossz következik, és ez fordítva is igaz. Nos, ez az én esetemben is így történt. Az idő múlásával éreztem, hogy fájdalmaim vannak. Megdagadtak a karjaim s a lábaim, nehéz volt emelnem, ülnöm. Nem szerettem volna ismét az orvosokhoz járni, de erőt vettem magamon, és elmentem. Már nem bánom, hiszen akkor küldtek el Kamenicára, és az ott megállapított nyirokcsomó-daganatokat sürgősségi beavatkozással eltávolították. Ekkor már áttétet képeztek a szervezetemben a ráksejtek. Összesen 43 nyirokmirigyet operáltak ki a testem különféle részeiből. Hosszú lábadozás várt rám és további vizsgálatok. A tüdőmet is megvizsgálták meg a májamat is. Mindkét szervet elérte a kór. Nem műthetőnek nyilvánítottak. Élet és halál között voltam. Ekkor vezették be a kemény kemoterápiát, amelyet bizonyos időközönként, folyamatosan, intravénásan kapok. A mellékhatásokat nehezen, de zokszó nélkül viselem. Nem szeretném, ha velem együtt szenvednének azok, akik körülöttem vannak. 36 terápián vagyok túl és hamarosan kezdődik az újabb sorozat.

• Mégis, mi ad neked reményt a következő naphoz esténként, amikor álomra hajtod a fejed?

— Hogy nem szabad elveszítenem a reményt! Amióta tudom, hogy nem vagyok egészséges, és a gyilkos kór próbál uralkodni felettem, másként tekintek a dolgokra. Megtanultam értékelni olyan apró emberi gesztusokat, mint például egy mosoly vagy egy baráti üdvözlet. Mindig reménykedve gondolok a másnapra, mert hiszek abban, hogy eljön. Timinek sokat köszönhetek. Régen nem tartana ilyen erősen az élet, ha ő nincs mellettem...

Olvassa el Perc Márta Lászlóval készített legfrissebb beszélgetését: Fogjunk össze Laciért!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az élni vágyás csodálatos ereje
Interjú
Facebook

Támogatóink