Néprajzostársa, Beszédes Vali ezt mondta nekem a kupuszinai látogatásom előtt: el ne feledjem felemlíteni Pistának, hogy szilárd meggyőződése szerint - ha az eszét nem számítjuk! - úgy lett, úgy lehetett csak vidékünk nagy érdemű tudósa, megbecsült egyetemi tanára, a kis ezer, önismeretünkhöz fontos néprajzi, népköltészeti, művelődéstörténeti, szociográfiai s egyéb vonatkozású kiváló könyvnek a szerzője, mert három nagyszerű nő állt mellette végig: az édesanyja, az anyósa és a felesége. Akiknek a nevét aranyba kellene foglalnia! Nos, a régi, módos parasztház tágas udvarán, ahol az esti szúnyogok után villámként cikázó fecskék minduntalan bele-belecsivitelnek a beszélgetésbe, rögtön ezzel is kezdem: így igaz-e?
Nemrég esett át Kamenicán egy szívbillentyűműtéten, és nehezére esik még a hangos kacagás, de azért felnevet: - Nos, nem egészen így volt, nem ők indítottak el ezen az úton, hanem az újvidéki Magyar Tanszéken Penavin Olga..
- Azért mindig több (kiváló) nő, mint férfi vett körül az életed folyamán... Szereted a nőket?
- Természetesen. Nélkülük ne volna teljes az életünk. Egyáltalán volna-e?
- Szerinted mi a legfontosabb az ember életében?
- Sok minden fontos. Az élet maga a fontos.
- Három-négy héttel a műtét után mondod ezt...
- Igen, mert a halál árnyékában olyan relatívvá válnak a dolgok.
- Szeretsz élni?
- Már hogyne szeretnék. Most ismét kaptam rá egy esélyt a Teremtőtől.
- Úgy gondolod, hogy most másként kellene élned, mint eddig, hogy hosszan tartson?
- Bizonyára élhetnék másként is, lehetne okosabban, kevesebb gyötrelmet okozni önmagamnak és másoknak, elkerülni a bűnre vezető alkalmakat, de nem biztos, hogy érdemes volna a termékenyítő nyüzsgés, a munka, a kreativitás, a család és a pezsgő társadalmi élet nélkül.
- Mondanál valamit a gyerekkorodról?
- Agrárproletár családban nevelkedtem, anyám napszámos, apám kisbíró volt, a nálam 14 évvel idősebb bátyám, aki nagyon szeretett, mert én voltam a kicsi, hamar megnősült, elköltözött. Elég gyenge fizikumú gyerekként az anyán nagyon vigyázott rám, és tényleg nagy szeretetben nevelkedtem. Anyámnak tartása volt, az életet megbecsülte, elfogadta, és egy nagyon fontos dolgot tanultam meg tőle: hogy nem kell túlbonyolítani az életet. Csak élni kell. ,,Fiam, csak nem belegondolni! - mondogatta. Amikor abszolválás után megnősültem - a hosszú gyerekkori és ifjúkori barátságunk a Cirmivel egy szép pesti szilveszteren szerelembe csapott át -, s az én nagyon szerény és szegényes kis házamból ide költöztem a feleségemékhez, ebbe a gazdag paraszti házba. Akkor kezdtem ismerkedni a földművelés dolgaival meg mindennel, ami a paraszti gazdálkodással kapcsolatos. Meg az anyósommal, aki óriási hatást gyakorolt rám. Tőle tanultam legtöbbet. Nagyon bölcs és megértő öregasszony volt, akire támaszkodni lehetett. Bármiben. Nagyon hiányzik... Tartása volt, s ezt mondta: mindennek valami célja, értelme van, minden valamiért történik. Meg kell becsülni a földet, az ünnepet, a munkát, a vallást... Arra is megtanított, kit érdemes szeretni, kit nem fontos sajnálni.
Cirmi: - Munka nélkül nem tudott élni a mama, mindig kellett valamit csinálni. Ma is korán reggel kezdődik a napunk, és este 5-6-kor fejeződik be.
Nem csoda, hiszen itt ez a hatalmas porta, a ház mögött - végtelen csendjével - a kert, amit főleg a ház asszonya művel, jóllehet technológus létére nemrég óta tanárként is dolgozik az iskolában. Előtte kényszerből számos munkahelyet váltott: dolgozott az apatini kenyérgyárban, a helyi közösségben, volt könyvtáros, könyvelő a szövetkezetben, egy ideig munkanélküli, amikor piacozni járt stb., stb. Most lám, jól jöttek neki a valamikori piacozási élmények, mert a lányuk, Léda, Magyarországon társadalomnéprajzból, méghozzá a kupuszinaiak piacozásáról írja a diplomamunkáját, és sokat segíthet neki.
- Cirmi velem együtt nagyon jól ismeri ezt a vidéket - mondja István -, s amikor úgy láttuk, hogy a vendégmunkások felvásárolják és kiviszik az országból mindazt, ami itt néprajzi érték, maga is úgy gondolkodott, mint én: a diákjainkkal nyakunkba vettük a falut, jártuk a padlásokat, gyűjtöttünk, kiállításokat rendeztünk a könyvtárban, ahol akkor a feleségem dolgozott, összehordtuk a későbbi néprajzi gyűjtemény darabjait, megvetettük a múzeum alapjait...
- Mi volt az, ami fölkeltette az érdeklődésedet a népművészet iránt, mi adta az indítólökést, hogy erre a pályára lépj?
- A nyelvjárás. Zomborban jártunk középiskolába, és a zomboriak meg a környékbeliek csúfoltak a nyelvjárásunk miatt. Pedig mi csak a magyar örökségünket őriztük, azt a nyelvet beszéltük, amit az őseink hagytak ránk. De ők ezt nem tudták, és megmaradt bennem, hogy mi mások vagyunk, s nem biztos, hogy szépen tudunk magyarul. Ezt még ma is mondják a kupuszinaiak. Amikor viszont a Tanszékre kerültem, tudatosodott bennem, hogy nem kell szégyellni a nyelvjárást. A nyelvésztanáraim értették meg ezt velem, Benkő Loránd és társai. Azóta is mondom mindig a diákjaimnak és a szülőknek, hogy falun kívül beszéljék ugyan a köznyelvet, de a faluban csakis a saját nyelvjárásunkat használjuk, hiszen az a természetes. Magam is így vagyok Cirmivel, amint visszatérünk valahonnan Kupuszinára, elővesszük az ízes palócos meg sárközi hangzásokat. És soha ki ne gúnyolják a gyereket, ne tegyék nevetségessé azt a kis embert, aki a nyelvjárást használja, hiszen valójában a köznyelv is a nyelvjárásokból alakult ki és nem is tudjuk, hogy milyen felbecsülhetetlen értékeket hordoznak még a nyelvjárások itt a peremvidéken.
- Most harminc éve hogy összeházasodtatok. Milyen alapra épült ez a szilárd kapcsolat?
- A nagyon hasonló érdeklődésre. Nem azonosra, de hasonlóra. Az ilyen dolgokat nem lehet eléggé megbecsülni... Eleinte néha összezördültünk ezen-azon, például, mert nem úgy főzött, mint az anyám. De aztán az ő főztje lett a legjobb! Egymáshoz csiszolódtunk.
Cirmi: - Inkább úgy mondd, hogy összenőttünk. Szentendrén, Kovács Margit Múzeumában van egy szép tál, amit a művésznő egy házassági évfordulóra készített, s amelyen ez áll: ,,Ennyi év a házastársakat összekovácsolta, a pofonokat az élet hozta.
Mint a beszélgetésből kiderül, nemcsak a feleség inspirálta a férjét, hanem a férj is a feleséget. Hogy ma tehetséges képzőművésznek tartják Cirmit, azt Pistának is köszönheti. Látva, hogy milyen könnyedén rajzol óvodás lányuk szórakoztatására, nyolcvannyolcban titokban bejelentette egy magyarországi művészettörténeti szabadiskolába, ahol mindkettőjük megtalálta a neki való tartalmakat. Azóta rendszeresen és kiválóan fest.
- Jó nektek itt Kupuszinán?
- Néha úgy érzem, túl sok már nekem az, amit csinálni kell - így a háziasszony.
- Mért nem adjátok el azt a hatalmas gazdaságot?
Mindketten: - Most már? És mennyit lehet ezért kapni?!
- Ez az én Tarám (birtok az Elfújta a szélben) - suttogja Cirmi. - Ez az otthonunk. Ez a fogódzónk... Ez a kis birtok.
Kimegyünk a kertbe. Hatalmas a határ, valahol messze-messze egy elmosódott asszonyi alak kapál. Máshol semmi mozgás. Áll a levegő. És micsoda csend! Pista minta olvasná a gondolataimat:
- Tudod, a csend néha ölni is tud. A süket csönd. Néha jólesik. De ha állandó, ha más inger nem ér, akkor halálos. Kiöli az emberből a kezdeményezést.