Látogatóban egy művészházaspárnál: Pesitz Mónikánál és Csernik Árpádnál
Önöknek, akik olvassák lapunkat, nem szükséges újra és újra bemutatni a szabadkai Népszínház művészeit: ők is - Pesitz Mónika és Csernik Árpád - a mi ,,hegedűseink a háztetőn', és sohasem mondják: ,,Kizökkent idő, oh kárhozat!', ők azok, akik majd ötven-hatvan év múlva szívküldiben üzennek egymásnak: ,,Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk', ők a vajdasági Rómeó és Júlia - William Shakespeare-t módosítva: beteljesedve a szerelemben.
Mónika (Móni) és Árpád (Citrony)...
Most már azt mondhatjuk: régtől velünk vannak. Dolgoznak, nyüglődnek a rozzant épületben, amelynek falait már csak a szentlélek tartja össze, no és az olyan színművészek lelkesedése, áldozatkészsége, mint amilyenek ők ketten - párban, szorosan egymásba fonódva. Mintaházasságban élnek, mondják, sohasem borzolják egymás kedélyeit.
- Nos, ez igaz?
- Nem szívesen mondok közhelyeket - szólal meg Árpád némi szünet után -, de minket a színház hozott és tart össze. Mindketten az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói voltunk. Sorsunk a színház, a színházi munka. Tulajdonképpen 1995-ben botlottunk egymásba, mint két bolygó csillagocska, de volt egymásról tudomásunk azelőtt is. KMV, Ada FEST... csupa-csupa emlék fellépésekről és a szép nagylányról, Mónikáról. Azt nem állítom, hogy elakadt a lélegzetem, amikor először megpillantottam: a lélegzetem most gyorsul fel, ha megfogom a kezét, ha megsimogatja a hajamat... Szóval, ahogyan a cirkuszban a fűrészpornak van romantikája, úgy a színpadnak is van varázsa...
Mónika közbevetette:
- Az az igazság, hogy Árpád már a KMV-n elkezdett nekem udvarolni, nem túl hevesen, de azért én megtisztelve éreztem magamat, hogy íme, egy sudár topolyai srác belém pistult. Komolyan azonban nem vettem az úrfit. Pedig van egy közös képünk erről a találkozásról, azon ölelgetjük egymást, ám arra nem gondoltam, hogy egyszer majd egybekelünk, és olyan boldogan élünk, mint galambok a búzában...
- Elszakadtatok egymástól?
- Igen, bár nem voltunk akkor se fából. Móni balra, én jobbra. Az újbóli találkozás alkalmával - miután megerősödtem lelkiekben is - nem sokat teketóriáztam. Kertelés nélkül azt mondtam: ,,Én a tied, te az enyém. Rendben van?'. Tudja, az autóbuszban találkoztunk, abban, amely Péterréve irányába zötyögött. Elkezdtünk beszélgetni... Hogy is volt az, Mónika?
- Veronai erkély nélkül is lehet nagy szerelmet vallani. Számára - láttam a szemén - én voltam a ,,napkelte'. Nem voltunk értetlen és tudatlan fiatal emberek. Megbeszéltük - és egybekeltünk.
- Évfolyamtársak voltatok, Árpád?
- Ó, nem. Én végzős voltam, amikor Mónika a Magyar Tanszékről átvezetett a Művészeti Akadémiára... Nem bujkáltunk mi sokáig a kertek alatt. Boltíves élet, hegyi forrás friss vízzel, éltető, pezsdítő valami - számunkra ennyit adott az élet akkor. Mindketten megkaptuk a diplomát. Ezzel ugye nem lehet beleszédülni a (színház)történelembe, de hát nekünk nem is voltak elérhetetlen vágyaink, ide születtünk, nem Monte Carlóba vagy Hollywoodba. A vezérlő csillagok Újvidék és Szabadka felé mutatnak, idegenvezető nélkül járhatjuk be ezeket a városokat, s levetett saruval léphetünk be a számunkra ,,szent hely"-re, a színházba...
- Mónika...?
- Most akár azt is gondolhatja, hogy mi konzervatív, régimódi párkapcsolatban élünk. Csakugyan így van, és vállaljuk is, ez a párkapcsolat nyugtatja szívünket és lelkünket. Így történt... Topolyán adott össze bennünket az eskető pap, mindkét felekezetet szertartása szerint mondtuk egymásnak: holtomiglan-holtodiglan. Én római katolikus vallású vagyok, Árpád református. Kétszáz vendég, nagy dáridó... és elkezdtük attól a naptól együtt cipelni a poggyászt, a leggazdagabb poggyászt: az életbe és az egymásba vetett hitet. El ne feledjem: a lakodalom a híres Ciha vendéglőben volt megtartva!
- Színház és család: remegve, szinte a földig hajolva a ,,semmi ágán'? Mert hát nullapontról indul el egy pár. Így van, Árpád?
- Megteremtettük magunknak a harmóniát, mert meg akartuk teremteni. Mónika elrepült Szabadkára, én Újvidéken maradtam. A távollét összetart vagy elválaszt. Hogy ezen ne sokat gondolkozzunk, követtem a páromat ebbe a városba. Összeborultunk, mintha újra egymásra találtunk volna... Az élet nem csupa ,,istenkísértés', itt, Szabadkán mégis megcsapja, megérinti az embert egy szép múlt: a történelem. Itt ettől nem olyan könnyű szabadulni. Foszlós kenyeret pedig nekünk is szeltek a színházban... Tudjuk, hogy semmi sem múlik az anyagiakon. Sohasem mondtuk: ,,Jaj de nehéz ez a cudar élet, én leszállok erről a bolygóról...!' Mondom: ez egy konzervatív párkapcsolat, nem talál semmi meglepőt, semmi rendkívülit a szavaink mögött. Életünk nyitott könyv - arany pántokkal, ezt hadd tegyem hozzá.
- Igaza van Árpádnak: mi a sors kegyeltjei vagyunk. Jó, segítettek a drága szüleink is... Egyetlen út vezetett bennünket mindenhova, és egyetlen út vezet ki belőle. Mind a ketten keményen dolgozunk... Azt meg ne kérdezze, hogy mi a rossz Móniban, és neki se tegye fel a kérdést, mi a rossz bennem. A mi tölgyünk koronái összeborulnak, hihető, hogy ezek az öröm ágai. Olyasmi ugyan elhangzik: ,,Hol a nyakkendő?', ,,Hol a cipő?', de egyébként ránk nem sújtanak villámok. Én nem akarom megváltoztatni Árpádot, és ő sem akar megváltoztatni engem. Pont, így működik a házasságunk.
Móni ,,házi tündér', Árpád a műkedvelő mozgalmat segíti. A színpadon is gyakran egymás szemébe nézhettek: 1998-ban a Tanyaszínház előadásában, A szentivánéji álomban, a Titanic vízirevü című szatírában, díjakat nyertek. A többi szerep ,,elment mellettünk', mondják. Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Csongor és Tünde - a címzettek a fiatalok.
Végezetül:
- ,,Napirenden' a gyerekvállalás - mondják szinte együtt nagy örömmel -, nem szakadtunk el a családunktól. A házimunkától nem riadunk vissza, olvasunk, tévézünk, tudjuk szórakoztatni egymást... nyaralunk, a tengerre utazunk, és ami a legfontosabb: egy gyereknél nem állunk meg.
Árpád évekkel ezelőtt azt nyilatkozta nekem: ,,Íme, ez itt az élet, majd szebbé tesszük a színházzal, nem piszkítjuk be az asztalt, a mandulára porcukrot hintünk'. Hogy is van ez? Két ember egymásra talál, és elindult felfelé, meg sem állnak a szivárványig. Móni és Árpád, ti már a hídon álltok: a piszkos vizet pedig alattatok ne is vegyétek észre...