Az elektronikus zene (3.)

Az elektronikus zene (3.)

1949-ben elérkezik a mai nemzedék számára is jelentős esemény: az elektronikus zenét mint kifejezést, megnevezést vagy terminust először írja le Werner Meyer-Eppler német pszichiáter az Electronic Tone Generation, Electronic Music and Synthetic Speech című könyvében. Meyer-Eppler ezzzel a tanulmányával megvetette a német elektronikus zene alapját.

A pszichiátert főként az emberi hang és a vocoder közötti kapcsolat problematikája foglalkoztatta. Zenei kísérletekbe kezdett, főként Kölnben, így a város rövid idő alatt a német elektronikus zene központjává vált. Ez az NWDR rádióközpont megalapításának is köszönhető. A rádiót Herber Eimert vezette, és az 50-es évek elejétől Meyer-Eppler Robert Beyerrel és Herbert Eimerttel egy kísérleti műsort sugárzott Az elektronikus zene hangjának világa címmel.
Időközben egy párizsi stúdióban tevékenykedni kezdett Karlheinz Stockhausen is. A későbbiekben világhírűvé vált zenész a francia fővárosban készítette el első jelentősebb műveit: 1953-ban a Studie 1-et és 1954-ben a Studie 2-t. Stockhausenen kívül ebben az időszakban számos zenei úttörő bontogatta a szárnyait. Franciaországban Pierre Schaeffer, Bruno Maderna vagy Pierre Boulez, Németországban többek között Köenig, Klebe, Kagel, Ligeti és a Krenek fivérek, ugyanakkor Olaszországban is elindul a zenei kísérletezés. Milanóban a Radio Audizione Italiane adón a zenei forradalom olyan személyekkel vette kezdetét, mint Luciano Berio (alapító), Castiglione, Clementi, Pousseur vagy megemlíthetnénk akár John Cage-t is, aki szintén dolgozott a stúdiónak. John Cage ekkortájt már túl volt jó néhány Imaginary Landscape témájú sorozat elkészítésén, és egy újabb kísérleten dolgozott az Amerikai Egyesült Államokban: elkészítette a Williams Mixet és a Rhapsodic Variationt a louisvillei szimfonikus zenekarral.
Az ötvenes évek közepéről már egyértelműen elmondható, hogy valóban felbolydult a világ, megérintette a modern idők és hangzások szele, hiszen Hollandiában a Philips, Németországban a Siemens, az Egyesült Államokban pedig a David Sarnoff Laboratories gyújtott üst alá, és kezdte el kotyvasztani a varázshangzásokat.
A hangzások és mesterművek legjavát pedig az alábbiak képviselték: 1949-ben Schaeffer & Henry — Symphonie Pour Le Homme Seul, 1951-ben Percy Grainger — Free Music, 1952-ben Bruno Maderna — Musica Su Due Dimensioni, John Cage — Williams Mix, Otto Luening — Fantasy In Space, 1953-ban Schaeffer & Henry — Orphée, Stockhausen — Studio 1, 1954-ben Edgar Varése — Déserts, Stockhausen — Studio 2, 1955-ben Barron — Soundtrack To Forbidden Planet, 1956-ban Krenek — Spiritus Intelligentiae Sanctus, Berio — Mutazioni, 1957-ben Yannis Xenakis — Diamorphoses, 1958-ban Edgar Varése — Poéme Electronique, György Ligeti — Articulation, John Cage — Fontana Mix, 1959-ben Kagel — Transicion II, 1960-ban pedig Berio — Differences, Maxfield — Night Music és Takemitsu — Water Music.
A felsorolt művek közül egyet kiemelnék, mégpedig azért, mert nemcsak a zenéről szólt, hanem a virtualitásról is: az 1958-ban Varése által megírt Poéme Electronique a brüsszeli világkiállításra készült, és miközben a Philips pavilonban 425 hangszóból szólt a zene, kíséretként képeket is vetítettek. Tulajdonképpen ez volt az első nagyszabású multimédiás produkció a világon. 
(Folytatjuk)
 

Címkék: elektronikus

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az elektronikus zene (3.)
Zene
  • OTS
  • 2017.10.11.
  • LXXII. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink