Dr. Gyetvai Péter műve, A Tiszai Korona-kerület telepítéstörténete számunkra nagy érték, hiszen őseink kemény harcát, a 150 év török hódoltság utáni élni akarását tükrözi. Bácsföldvári működésem idején, miután megírtam a Bácsföldvári plébánia történetét, egy a Vajdasági Levéltárban dolgozó személy azzal keresett fel, hogy nem hiteles a falu bemutatása, mert az 1740-es években csupán egy magyar család élt Bácsföldváron. Valóban, de ne feledjük: az akkori törvények szerint csak azokat írták össze, akiknek földjük volt, mert annak alapján vetették ki az adókat. A Tisza menti magyarság viszont föld nélküli zsellér volt, így tehát az állami összeírásba nem került bele. Ezeket az embereket egyedül az egyház tartotta számon, és ezt dr. Gyetvai Péter háromkötetes műve is meggyőző hiteleséggel példázza. A múltban népünk, ha bárhol letelepedett, először templomot épített, hogy születendő gyermekeit megkeresztelhesse, de azért is, hogy legyen, ahol a fiatalok házasságot köthessenek. A gondos anyakönyvezésnek köszönhetően a kései leszármazottak így bukkanhatnak rá, hogy felmenőik honnan származnak, vagy éppen hol lettek eltemetve, de még szociális helyzetükről is képet kaphatnak, hiszen ha nincstelent temettek el, a bejegyzés rovatba odaírták, hogy koldusszegény. Ha pedig a temetőben már a keresztfáját sem találni meg az elhunytnak, nyughelyét akkor is megtalálhatjuk, mert bejegyezték, hogy a temető melyik részének melyik sorába temették a megboldogultat. Az egyház tehát fenntartja a múltat, és megtartja az embert. A település alapítását elődeink tehát ezért kezdték azonnal templomépítéssel. Ez a helyzet azonban 1945 után megváltozott. Mivel a Szerb-Horvát-Szlovén állam csak 1896-tól kezd anyakönyveket vezetni, az 1945-ben felálló kommunista hatalom a plébániáinktól elvette az egyházi anyakönyveket, még az 1896 előtt írottakat is, és az anyakönyvvezetői irodába helyezte el. Akkor azt ígérték, hogy amint átmásolják őket, visszakapja az egyház. Számunkra elképzelhetetlen ütemben folyhat az átmásolási munka, mert 70 (hetven) év után sem értek még a zs betűhöz.
Ezenkívül még egy újabb megpróbáltatás ért bennünket 1945 után. Ebben azonban valamelyest talán mi is ludasak vagyunk, mert elmulasztottuk figyelmeztetni híveinket arra, hogy nincs szerb templom, magyar templom, német templom, szlovák templom. Ennek tulajdonítható ugyanis, hogy miután Csúrogról és Mozsorról kiüldözték a magyar ajkú lakosságot, a katolikus templomot is megsemmisítették, mert minek a magyar templom, ha a faluban nincs magyar. Palánka, Wekkrlefalva, Gádor, Körtés német lakosságának kiüldözésével ,,szükségtelenné vált'' a ,,német templom'' további fennmaradása is. Miután Bácsujlak, Boróc, Dunacséb, Szépliget, Dernye, Bökény, Paripás, Bácstóváros, Bácsszentiván, Rácmiletics, Küllőd, Szentfülöp, Szilberek német lakosságát kilakoltatták, a települések templomai elárvultak, így lassú kihalásra vannak ítélve, pedig a XX. század elején még összesen több mint ötvenezer katolikus ember élt itt, ma viszont mindössze 960 lélek. Két falu, Kerény és Bácsordas katolikus temploma - habár hívek nélkül maradt - különleges módon megmaradt. A keleti egyház tart bennük istentiszteletet, a plébániáik pedig pravoszláv paplakások lettek. Püspökségünk területén tehát 22 templom pusztul egyre jobban. ''Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk” - mondhatnánk a költővel, de helyette álljanak itt Szent Pál sorai a korintusiakhoz írt leveléből: ''Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak: bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe, üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem veszünk, állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben.”