Az átok
Perisity Irma
2014.02.12.
LXIX. évf. 7. szám

Dús, hullámos haját hatvan életéve ellenére sem tarkítják ezüst szálak. Biztosan nem volt nagy gondja az életben — elmélkedem magamban, s mintha csak olvasna gondolataimban, mondja is: nem voltak olyan problémáim, amelyek elkeserítették, ellehetetlenítették volna az életemet, ám ahogyan telnek-múlnak az évek, egyre szilárdabban hiszem, hogy a nagymamának igaza volt, azaz nincs abban szerencse, ha jogtalanul birtokoljuk a másét.

Az átok

— Telepes szülők gyereke vagyok. Mindössze három hónapos voltam, amikor Bácskába jöttünk — mondja a férfi. — A háború befejeztével az újonnan alakult igazgatási szervek döntése alapján a felégetett területekről északra szállították azokat a családokat, amelyek hajlandóak voltak elhagyni szülőfalujukat — esetünkben Likát —, és vállalták egy új élet nehézségeit…

A családot a szüleim, három idősebb testvérem, én, a pólyás kisbaba, és a két nagymama alkotta. Az első emlékeim az iskolakezdéssel kapcsolatosak — magyar osztályba indultam, mert csak az volt a faluban. A szüleim elbeszéléséből tudom, hogy egy elüldözött német család házát kaptuk meg, öt hold kerttel, téglából épített melléképületekkel és felszereléssel együtt. Apám ugyan kovács volt, az anyám is befejezte a hat elemit — ami akkoriban ritkaságszámba ment —, ennek ellenére vállalták a bácskai föld megművelését. A kezdet nagyon nehéz volt, később azonban összebarátkoztunk a szomszédokkal, akik lassan elfelejtették odakerülésünk körülményeit, és fenntartással ugyan, de elfogadtak bennünket. Emlékszem, kiskoromban gyakran került az asztalra prója meg kacsamak, idővel azonban anyám megtanulta az itteni ételek elkészítését is. Fokozatosan beilleszkedtünk…

Télidőben, esténként az apai nagymamám sokat mesélt nekünk, gyerekeknek. Nem tündérekről, törpékről — ilyen meséket talán nem is tudott —, hanem a háború borzalmairól. Arról, hogy milyen volt a házunk udvara addig, amíg fel nem égették, mesélt a három hatalmas mandulafáról, annak a pincének hűvöséről, amelyben fadézsákban érlelték a túrót. Azt hiszem, a nagymama élete végéig idegennek érezte itt magát, és talán éppen ezért egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy fenyegető hangon ki ne jelentse: „Mondom nektek, nincs abban szerencse, hogy másét jogtalanul élvezzük. Az elüldözött család biztosan elásott valamit a küszöb alá, hogy megátkozza a betolakodókat.”

Nem értettem pontosan, hogy mi van elásva a küszöb alá, megkérdezni azonban sosem mertem — ha erről beszélt a nagyi, a hangja mindig nagyon vészjósló volt. Mi, gyerekek, lassan felcseperedtünk. A legidősebb bátyám villanyszerelőnek tanult, a nővérem és a fiatalabb bátyám pedig egyetemre kezdett járni. A szüleim támogatták őket a döntésükben, ráadásul a földműves gyerekek akkoriban rendkívül kedvező feltételekkel tanulhattak tovább. A nővérem tanítóképzőbe iratkozott, ám csak három osztályt fejezett be — mert terhes lett —, a bátyám pedig közgazdasági karra, diplomát azonban nem szerzett: három vizsgája maradt a negyedik évből. Egy tantárgyból pl. kilenc alkalommal próbált levizsgázni — eredménytelenül. A nagymama mondogatta is: ,,Látjátok, ebben a családban soha nem sikerül senkinek semmi.’’

A középiskola befejezése után én is egyetemre iratkoztam, és a negyedik évig sikerrel vettem az akadályokat. Akkor azonban megtorpantam — akármennyit tanultam is, egyszer sem vizsgáztam eredményesen. Két évig kínlódtam, amikor az apám azt mondta: ideje volna önállósulnom. Munkába álltam hát — persze nem a szakmában. Két éve azonban munkaerő-feleslegnek nyilvánítottak, elbocsátottak, a korom miatt pedig nem kapok munkát…

Harmincévesen nősültem meg. Őszintén szólva szinte el is felejtettem, hogy honnan származom. Tudok szerbül, és a magyart is anyanyelvi szinten beszélem. Soha nem jut eszembe, hogy nem ide tartozom. A fiam pici korától kezdve építész szeretett volna lenni, természetes volt tehát, hogy a középiskola után az építőmérnöki karra felvételizik. Jól tanult, miután azonban abszolvens lett, egy vizsgája sem sikerült, ezáltal soha nem dolgozott az építőiparban. Megnősült, van két kislánya, és úgy gondolom, nem bántja különösképpen, hogy nem fejezte be az egyetemi tanulmányait. Engem azonban egyre inkább nyugtalanít a megboldogult nagymama félelme, miszerint: átok ül rajtunk. Tartok tőle, hogy mi lesz, ha a családból senkinek sem sikerül egyetemi oklevelet szereznie. Vajon meddig élhet még az átok?!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..