A múlt héten abban a gyönyörű novemberi napsütésben autóztam hazafelé Bánátból. Hosszú volt az út, de szinte néptelen. Csak időnként kellett lassítanom, hogy kikerüljek egy-egy kukoricával vagy cukorrépával megrakott traktort. Körülöttem szinte tobzódott színeiben az őszi természet, mégsem tudtam gyönyörködni az aranysárga és a barna számtalan árnyalatában, pedig ezek a kedvenceim. Az is csak futólag villant át a gondolataim között, hogy felesleges ennyire sietnem, kihasználhatnám ezt az ajándékba kapott meleg napot, megállhatnék a kilenclyukú hídnál vagy az Örvénynél, és készíthetnék néhány felvételt. A táskámban ott lapult a fényképezőgép, de semmi kedvem sem volt a fotózgatáshoz.
Egészen máson töprengtem. Azon, amit az egyik fiatal, egyetemi hallgató ismerősöm mondott a minap. Hogy ő nem tudja, hova tartozik. Mármint melyik nemzethez. Akkor nagyon dühös voltam rá, oda is vágtam neki, hogy ez bizony elég nagy probléma. Dacosan nézett rám, és folytatta: talán jugoszláviai magyar? Olyan már nincs, mordultak fel többen is az asztal körül. És nem is volt, jegyzem meg szinte zárójelesen, de most ne mélyedjünk bele ennek a fejtegetésébe. Akkor vajdasági magyar - zárta le az identitását meghatározó témát, és ebből nem volt hajlandó engedni. Én viszont értelmetlennek láttam a további vitát, magamban azonban napokig vissza-visszatértem a beszélgetésre. Miért nem tudja egyszerűen azt mondani, hogy magyar? Miért van sokaknak még mindig szükségük erre a megkülönböztető jelzőre? Hiszen egy nemzet vagyunk mi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, muravidéki, baranyai... magyarok. Vagy mi azok lennénk? És külön az anyaországiak? Tudom, többször leírtam már, de ismét az Állatfarm jutott az eszembe. Tudják, ahol minden állat egyenlő. De vannak egyenlőbbek. Ráadásul mi mintha kétszeresen is ennek a bizonyos létesítménynek a lakói lennénk. Itthon is, otthon is. Kisebbségi magyarként és határon túli magyarként is.
Két asszony jött szembe velem az út szélén. Az egyik, aki elöl ballagott, fejszét vitt a kezében. A társa néhány lépéssel lemaradt mögötte. å nehezebben mozgott, mert a hóna alá szorítva két vékonyabb, az ágaiktól megfosztott fatörzset húzott maga után. Bizonyára most vágták ki a betonsáv melletti csalitosban. Igazuk van, ebben a valószerűtlen napsütésben nem lehet bízni, kell a tüzelő. Amit mindenki a maga módján szerez be. Valamennyien emlékezünk még rá, hogy a háborús, inflációs években eltűntek az út menti fák, bokrok, megritkultak az erdők. Éppen nemrégiben állapítottam meg, hogy ismét burjánzik, sűrűsödik kamaszkorunk kedvenc búvóhelye, a Kiserdő. De a nehéz világnak még nincs vége. Esetleg nem is lesz soha.
Azon kapom magam, hogy már nem is berzenkedem annyira a fentebb említett ismerősömre. Sőt, kezdek neki igazat adni. Mert dúlnak bennem az indulatok. Időközben ugyanis ország-világ előtt ismertté és sokat idézetté vált Traian Basescu államfő bejelentése, miszerint a jövő év első napjára várható EU-s csatlakozás után Románia kész megadni a kettős állampolgárságot valamennyi határon túli románnak. Ha igénylik. Ami a számítások szerint hárommillió embert érint, közöttük a vajdasági román kisebbséget is. Mivel a tartományunkban élő szlovákok többségének már megvan a szlovák állampolgársága (is), ezzel mintegy százezer vajdasági polgár kerülhet be hamarosan az Európai Unióba. Az erre vonatkozó cikkek (főleg a szerb lapokban) természetesen nem mulasztják el megjegyezni: már csak a vajdasági magyarok maradtak hátra. És nem értik azt az anyaországot, amely nem ragaszkodik a határon túlra szakadt nemzetrészeihez. Mi sem. De kit érdekel ez? Rajtunk kívül esetleg csak a kárpátaljai magyarokat, hiszen őket is ugyanott szorítja az a bizonyos cipő, mint minket. Jó, jó, tudom, ez még csak szándék, ígéret... Csakhogy mi ennyit sem kaptunk.
Le kellene kanyarodni a műútról a Terjánra vezető dűlőútra - gondolom, de nem mozdul a kezem az irányjelző karja felé. Pedig sár sincs, a mezőgépek jól kitaposták, szinte ledöngölték a földutat. Valahol a távolban, láthatatlanul hívogat a napsugaras kereszt. Mégsem fékezek. Feltűnnek az első házak, megint elszalasztottam egy alkalmat. Hogy megnyugtassam a lelkemet. Csak elhalasztottam - vigasztalom magam. Lassítás nélkül száguldok. Mint mindannyian. Előre? Talán. Inkább a hideg, a sötétség felé. A tél felé, amely már itt tombol a szívünkben. Már? Mindig is itt volt. Vagy csak elég régen ahhoz, hogy elhiggyük, nem is volt ez másként. De lesz?