James Garner Clint Eastwoodot tekintette legjobb cimborájának, akivel ismertté válásuk hajnalán — még valamikor az ötvenes években — a Sunset Boulevard egyik füstös lokáljában, sörmámorban szenderegve álmodoztak a népszerűségről. Mindketten ekkoriban kaptak állandó munkát egy-egy tévésorozat főszereplőjeként. Eastwood a Rawhide című folytatásos vadnyugati történetben csillogtathatta meg tehetségét, Garner pedig a Maverick című westernszéria sztárjaként vált — szinte egyetlen éjszaka alatt — a közönség kedvencévé.
James egy olyan közvetlen fickó volt, akit a nagyérdemű szívesen vendégül látott volna nappalijában — s az amerikai tévénézők készülékük révén ezt minden vasárnap este meg is tették. A hatvanas évekre pedig a pénzes producerek is rájöttek: Jim a kopottas mozivásznon is jól mutatna, ha valaki lehetőséget adna számára a kis dobozból való kitörésre.
Napjainkban az úgynevezett televíziós színészekből nagyon könnyen válhat filmsztár, mintegy hat évtizede azonban ezért még keményen meg kellett dolgozni. Akkoriban egyfajta előítélet alakult ki a kis képernyő hírességeiről, a nagy stúdiók moguljai ugyanis mind úgy vélték: az emberek úgysem fizetnek azért, hogy moziban lássák kedvelt szereplőjüket, ha otthon minden héten ingyen „találkozhatnak” velük. Hősünk azonban rácáfolt erre az elméletre, és neki köszönhetően olyan — immár legendává lett — művészek kaphattak kiugrási lehetőséget, mint Steve McQueen vagy Charles Bronson.
Az álomgyárban sokan úgy vélték, hogy Garner úr nem más, mint Cary Grant reinkarnációja. Egy igazi charmeur, aki a dráma és a könnyed vígjáték világában is otthonosan mozgott — s mindez Hollywood aranykorában ritkaságnak számított.
Annak pedig, ha valakit Cary Grant utódaként tartottak számon, megvoltak a maga előnyei: például hogy olyan színésznőkkel kerülhetett intim közelségbe, mint Audrey Hepburn, Julie Andrews vagy Mariette Hartley. Emellett olyan klasszikusnak számító remekekben várták parádés szerepek, mint a Nagy szökés, a Kerékpáros kereskedők, a 36 óra vagy az Űrcowboyok.
Szakmai berkekben rendre megpróbálták beskatulyázni, ő azonban ennek ellenére mégis jó érzékkel tudta kiválasztani megformálandó figuráit, s tette ezt anélkül, hogy túl sokáig időzött volna egy-egy szerepkörben. A képírók szerint hálás feladat volt őt rendezni, mert vérbeli profiként minden alkalommal felkészülten lépett a felvevőgép elé. Olyan csillag volt, aki a díszletek között úgy is tudta, mi a feladata, hogy a direktorok előzetesen utasították volna. Örök optimizmus sugárzott belőle, talán azért is, mert világéletében erős jellemű barátokkal vette magát körül. Minden munkatársára családtagként tekintett. 1964-ben a Szerelmi partraszállás című alkotása óriási nemzetközi siker lett. Világi barátja, a fent említett Clint Eastwood ugyanebben az esztendőben forgatta Spanyolországban a Névtelen ember trilógia egyik részét, s eldöntötte: jegyet vált pajtása mozgóképes szenzációjára. A vetítés bizonyos pontján a tengerentúli nézők tapsolni kezdtek — Jim ugyanis egy jelenetében arról elmélkedett, hogy a háború fogalma nem az amerikai kólásüvegekkel került Európába. Tudta, hogy ezzel az elcsépeltnek tűnő mondattal olyan óriási igazságra világít rá, amelyet szerinte még azok közül is sokan elfelejtettek, akik a történelem nagy ismerőjének tartják magukat.
Érdekességképpen említjük meg, hogy a mozgókép szerelmesei, illetve hozzáértő kritikusok szerint James Garner volt az amerikai széles mosoly „feltalálója”, aki a róla készült fényképeken rendre megvillantotta fehéren csillogó fogait...
