home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az állami operaház fantomja
AGÁRDI Gábor
2013.07.24.
LXVIII. évf. 30. szám
Az állami operaház fantomja

Az intrika mindig is hozzátartozott a művészi élethez. Sajnos nem lehet megkerülni. Mindezek ellenére nem szeretem, ha valaki kategorizál, elkülönítve a művészi színházat a minőségi „bulvár” daraboktól. A színművészek is úgy tartják, hogy nem szabad különbséget tenni közöttük, hiszen a legfontosabb az odaadó munka, amely vélhetőleg majd meg is hozza az eredményét.

Hasonlóan gondolta Gregor József operaénekes is, aki 1940-ben Rákosligeten jött a világra.

Fiatalon vegyészmérnöknek készült, és nem sejtette, hogy egyszer még a hangjával fogja megkeresni a mindennapi betevőjét. 1956-ban egy temetésen a község kántora távollétében őt kérték fel, adjon elő egy búcsúáriát. Csodálatos orgánumát meghallva egyik tanára azt javasolta, hogy próbálkozzon meg az énekesi pályával. 1957 februárjában, miközben még a középiskola padját koptatta, felkészülés nélkül jelentkezett a konzervatóriumba, és azonnal fel is vették. Otthon nem árulta el, hogy a gimnáziumon kívül szombatonként ebbe a rangos intézménybe jár, mert a szülei nem nézték volna jó szemmel. Az apja azt mondta, hogy először tanuljon ki egy tisztességes szakmát, aztán azt kezdhet az életével, amit akar. Amikor rákérdeztek, hogy hétvégenként hol lopja a napot, azt füllentette, hogy a Lukács fürdőben. A tanárai sosem vetették a szemére, hogy olykor nem jár el a tanórákra, sőt még fedezték is — szülei pedig úgy mentek el, hogy nem tudták meg az igazságot. A történtek ellenére igyekezett lelki sérüléseit feledni, kavargó érzései azonban haláláig elkísérték. Színpadi létét nagyban meghatározta, hogy fiatal éveiben ministrált. Mindennap korán reggel kelt, és még tanítás előtt elsietett a templomba. Felöltözött, átolvasta az istentisztelet latin szövegét — akkoriban kizárólag latinul celebrálták a misét —, és átszellemülten készült a „szerep”-ére. Leginkább az nyűgözte le, hogy ministráláskor „más” lehetett — egy magasztosabb személy. Véleménye szerint ez a napi szertartás készítette fel az előadói életformára.

Világéletében a magához hasonló tehetséges és következetes emberekkel szeretett dolgozni. Az olyan karmestereket kedvelte, akiknek elvárásai voltak, és minőségi munkát követeltek meg tőle. Nem volt kedvére, ha mindent ráhagytak. Elmondása szerint a New York-i Metropolitan falai között dolgozott a legkiválóbb rendezőkkel, hiszen ők mindig tudták, hogy mit akarnak. Konkrét utasításokkal instruálták, de sosem szóltak hozzá gorombán. Hitt abban, hogy ha az előadó érzi az oktatói határozottságot, akkor a segítségével bármit véghez tud vinni. Sosem volt híve az avantgárd, öncélú operajátszásnak. Ennek ellenére hajlandó lett volna még egy fa hegyéből fejjel lefelé lógva is elénekelni Fülöp király áriáját — de csakis akkor, ha a direktor meggyőzi róla, hogy így helyes. Nagy békében volt önmagával és környezetével. „Olyan rövid ez az élet. Nincs nekem időm haragudni” — mondogatta. Olyan művész volt, aki maga volt a hangszer. Lehetett szó szerenádról, sanzonról, nótáról vagy pesti dalról, a hangok könnyedén áradtak belőle. Sosem értékelte azoknak a kollégáinak a teljesítményét, akik a túl nagy koncentráció közepette elvesztek a szerzeményben. Az átkos rendszerben az Interkoncert sosem őt küldte a fontosabb fellépésekre — annak ellenére sem, hogy a minisztérium emberei Gregor József-lemezeket ajándékoztak a külföldi megrendelőknek. Negyvenhat éves volt, amikor mégis őt kellett küldeniük — mert őt hívták. Először Belgiumban, később pedig Houstonban szerepelt. Huszonkét évig rendszeres visszatérője volt a világ legnevesebb operaházainak.

A hatvanadik életévében egy rutinvizsgálat során kiderült: daganata van. A műtétet előtti este nagy fájdalmai ellenére sem kért érzéstelenítést, így akarta próbára tenni Istent. Mint mondta: „A poklot egyszer mindenkinek meg kell járnia”. Egész éjjel az járt a fejében, hogy melyikük bírja tovább. Ő mindvégig kitartott. Meditált, imádkozott, várt. Egész életében hívő ember volt, de olykor haragudni is tudott az öreg Kaporszakállúra meg Szent Antalra, akivel örökös számvetésben volt. Kéthavonta betért a templomba, ígért valamit a páduainak, majd bedobott egy kis pénzt a perselybe, mondván: „Költsd a szegényeidre!” Érdekes megjegyezni, hogy színészként kapott Kossuth-díjat. Az elismerésre a Vígszínház terjesztette fel a Hegedűs a háztetőn c. darab címszerepéért.

1963-ban próbát énekelt az operaházban. Gremin áriája közben, az alábbi mondattal szakították félbe: „Köszönjük, majd jelentkezünk!” A hivatalos értesítés elmaradt. A nyolcvanas években Szinetár Miklós közbenjárására már Budapest rangos zenei intézményében is felléphetett, és noha időközben a magyar operajátszás legnagyobb, nemzetközi hírű csillaga lett, kizárólag vendégművészként számítottak rá. Haláláig várta, hogy állandó tagként szerződtessék a Magyar Állami Operaházba...
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..