Közben pedig sokszor arra vágyom, hogy valaki más szervezze meg helyettem a nyaralást, kirándulást, csak ne nekem kelljen. Ez aztán az ellentmondásos helyzet, mi? No, a lényeg, hogy Prágában most voltam harmadszor, de először utaztam turisztikai iroda által. S azt kell mondanom, nem olyan rossz dolog ez, mint azt elsőre elképzeltem.

No persze nem árt, ha az a bizonyos iroda (esetünkben az Argus) profi szervező, így semmire nem tudom azt mondani, hogy na, bezzeg, ha ezt én szerveztem volna, biztosan nem így sül el. Itt nem volt ilyen pillanat, hiszen minden a tervek szerint alakult, és hála az utazási irodának pontosan azt a részt kerültem ki, amelyet néha inkább áthárítanék másra, ez pedig a mivel, hogyan és mikor utazzunk? kérdése, illetve a szálláskeresés. Ez utóbbira esetünkben általában az Airbnb a megoldás, de ha többen utazunk, ez lehet a legproblematikusabb mozzanat mind közül.

Prágába sem egyedül utaztam, két tüneményes hölgy társaságában mentünk (újra) felfedezni Csehország fővárosát. Korán reggel futottunk be, az elmúlt évek legszebb hóesésében. Azt hiszem, rendelni sem lehetett volna szebbet. Tenyérnyi pelyhekben szállingózott a hó, és „sapkásított” épületet, villamost, férfit, nőt, fenyőfát, utat. Mi mással is kezdhettük volna a napot, mint egy rövid, kis szervezett városnézéssel. Senki nem morgott, hogy elázik, a mi prágai Rózsika nénink (legyen ez a neve az idegenvezetőnek) pedig nagy bocsánatkéréssel indított, hogy nem ez a legtökéletesebb idő a sétára, illetve közölte, hogy aki bombát, kést vagy pisztolyt hozott magával, az nyugodtan hagyja a buszban, hiszen a várba lépés előtt át fogunk esni néhány biztonsági vizsgálaton. Nem idézett elő akkora derültséget, mint szerette volna, én azonban jót mulattam (foghatjuk ezt a fáradtságra vagy a rossz humorérzékre, de valóban röhögtem).

A várudvarból a Szent Vitus-székesegyházba be, az erős havazástól fotózni sem tudott senki, vizes telefonképernyők meredtek az ég felé. A vár falai mellett a lépcsőkön le, balra itt a Kafka Múzeum, akit érdekel, majd megnézi, karácsonyi vásár jobbról, karácsonyi vásár balról. A Károly hídra fel, templom, templom, könyvtár, tér, óra, váltani itt, enni ott, a sör azon a helyen olcsó. A fontos információkat s a leghíresebb épületeket tehát máris megismertük. Akkor még nem tudtuk, hogy a legszerencsésebbek között leszünk, hiszen a néhány nap alatt a Károly hídon át fogunk sétálni durva hóesésben, szemerkélő és egy kicsit erősebb esőben, fényes nappal, lámpák pislákoló fénye mellett éjjel, borongós időben és tavaszi napsütésben is. Mert ilyen a prágai időjárás.

Szállásfoglalás még közösen, aztán magunkra maradtunk. Térképpel a kezünkben indultunk kóstolni cseh finomságokat. Éhesen és szomjasan vetettük bele magunkat a délutánba. Na jó, éhesek nem voltunk, mert gyakorlott utazókhoz híven, akik végre nem repülőgéppel mentek — melyen még azt is ki kell számolni, hány csepp parfümöt vihetünk magunkkal —, egy hétre való elemózsiával felszerelkezve vágtunk neki az útnak. Azaz kifliben, szendvicsben, csokiban és gyümölcsben nem volt hiány, noha az ember Prágában nem az otthonit akarja enni. (Itt számolja el magát a „nagyon” gyakorlott utazó.) Ezért aztán megvacsoráztunk. Prágában az évnek ebben a részében a húsevők járnak a legjobban, mert a vásárokban góliáti mércével mérik a csülköt, sonkát, kolbászt. A csak egy kicsiny, kis szelet húsból az utolsó napon hárman vacsoráztunk meg… két alkalommal… és még az útra is maradt. Az egyik utcasarkon, egy étterem előtt, póznára akasztott, halott fácánok várták a feldolgozást, mellettük azonban még az aznapi halat tisztította és belezte a séf. És nem, nem olvasták félre, mindez az utcán történik, szörnyülködő (valószínűleg vega) turisták szeme láttára. A csehek nem szívbajosak, a darabolóbárd mellől a nagydarab férfi még oda is kacsintott a félholtra fehéredett lányokra. Aki egyébként már járt cseh étteremben, az tudja, hogy vannak ám ott furcsaságok. Az egyik ilyen a marhahús, melyhez egy gombócnyi tejszínt gömbölyítenek. Azt a fajta édes tejszínt, amelyet a kávéba teszünk. És most kapaszkodjon meg mindenki: finom!

Természetesen múzeumokat is meglátogattunk. Ha Prága, akkor Franz Kafka, akinek múzeumában életéről, szerelmeiről tudhatunk meg egy picit többet, levelek, kéziratok sorakoznak, naplóbejegyzések, fotók, és ha akarunk, a végtelenített kafkai irodában is elveszhetünk, vagy játszhatunk a tükörteremben, ahol a Kastély című rövidfilmet vetítik. A múzeum előtt David Černý alkotása látható, a Pisilő férfiak. Két bronz férfialak, mely egy Csehországot ábrázoló vizes medencében áll, és abba pisil. Rózsika néni elmesélte, hogy az egyik Prágát, a másik Brnót jelképezi. Aztán még megkérdezte, hogy ez nálunk vajon elképzelhető lenne-e. Nem, válaszoltuk neki.

A másik múzeum, melyre befizettünk, perverz érdeklődésünkből adódóan a kínzóeszköz-múzeum volt. Ezt talán nem részletezném, mindenkinek a fantáziájára bízom, de annyit azért elmondanék, hogy volt itt minden. Közös kedvencünk, azaz a legborzasztóbbak egyike, az embert félbeszelő fűrész volt.

Igaz, nem múzeum, de a prágai vár Arany utcácskája, azaz a Zlatá ulička nekem személyes kedvencem, illetve mindenkinek kihagyhatatlan célpont, aki itt jár. Hogy miről híres? Az apró házikóiról. A legenda szerint az Arany nevet a XVI. századi alkimistákról kapta, akik állítólag itt próbáltak aranyat csinálni. A valóságban azonban a Mihulka-toronyban dolgoztak, az utcát pedig az itt jóval később élt aranyművesekről nevezték el. A házikók a régi szobák szellemében vannak berendezve, van itt fogadó, bekukkanthatunk a híres cseh jósnő, Matylda Průšová házába, illetve Kazda úr, az amatőr filmtörténész kuckójába is, aki a kortárs cseh filmművészet több kiemelkedő alkotásának egy-egy kópiáját rejtette el a II. világháború alatt a német megszállók elől. A 22-es számú házban lakott 1916 novemberétől 1917 márciusáig Franz Kafka is, akinek testvére, Ottla bérelte a házat, hogy ott nyugodt körülmények között írhasson, s az Arany utcácska egyik fő attrakciója a több házikó emeletén húzódó páncélmúzeum is.

Ha már az aranynál tartunk, a végére álljon itt egy furcsa prágai történet: Mindhárman imádjuk Bohumil Hrabalt, akinek a köztudomásúan kedvenc kocsmája, az Aranytigris (u Zlatého tygra) is itt található, a Károly hídtól mindössze néhány utcácskára. Eldöntöttük hát, hogy egy sörre mindenképp betérünk. A hely telis-tele volt férfiakkal. Ehhez mérten keveredett a földre loccsant sör szaga is a férfiakból áradó különféle aromákkal. Hát, mit mondjak, valóban lenyűgöző a hangulata. Olyan igazi cseh kricsmi. Hely sehol. A pulthoz érve éppen rendeltünk volna, mire a pincér intett: kifelé! Megdöbbentünk. Talán csak azért küldtek el bennünket, mert már nincs hely? Megpróbáltuk később. Ugyanez történt. A neten elkezdtünk kutatni, hogy mi lehet velünk a baj, és kiderült, hogy ott nem szeretik a turistákat. Ez az egy hely az övék. Ez valahol szimpatikus, de mi győzni akartunk. Ezért másnap ismét visszatértünk. Megpróbálkoztam keményen szólni: három sört, de rögtön! A pincér közölte, hogy fáradt, mire én, hogy mi viszont szomjasak vagyunk, szóval győztem. Erre mutatta, hogy tele van a hely, és a csapos sincs itt. De én hajthatatlan maradtam. Csak nem dob ki, gondoltam magamban. Végül befutott a csapos, s egy asztal sarkára mutatott, hogy rendben, üljünk le. Csak az olimpiát éppen megnyerő sportolók érezhetnek ehhez hasonló győzelmi mámort. Kabát le, popó a székre. Az öröm viszont csak két percig tartott, amikor is egy kétméteres pincér lépett hozzánk, és közölte, hogy kotródjunk, az asztal ugyanis foglalt.

A hotelbe érve terveket kezdtünk el gyártani: megmutatom nekik a közös fotómat Jiří Menzellel; egyikünk ad a pincérnek valamit ajándékba; sírva fakadunk; ha azt mondja, nincs sör, azt mondjuk, nem baj, azt is hoztunk. Persze ebből semmi nem lett, hagyni kellett valami feladatot a következő prágai kirándulásunkra is. Van tehát miért visszatérni.

Hát így jártunk a tigrissel. Cserébe sétáltunk egyet a zsidó negyedben, a Kampa-szigeten, megnéztük a Lennon-falat, elámultunk egy régi épületen, melyről előbb azt hittük, kastély, aztán kiderült, hogy szülészet, betértünk egy karácsonyfavásárba, megnéztünk a Faust-házat, kivártuk, hogy az Orloj óra az Óvárosi téren egészet üssön, s a tizenkét apostol integessen nekünk, továbbá söröztünk, kolbászt ettünk, söröztünk, sonkát ettünk, söröztünk.

Ebben az utazásban sem volt hát hiba. És máris itt az új év. Hamarosan remélem, újra csomagolok.

Még több kép!▼