A titoista emlékezéskultúra és hatásai

A titoizmusban folyamatosan manipuláltak a lakossággal, pontosabban az egyének tömegével. A rendszer legitimációs alapja a megszállók felett aratott győzelem volt, és ezt a harcot sikerült leegyszerűsíteni a sötétség és a világosság, a gonosz és a jó harcára. Háborúban ez nem is különös, sőt az sem, hogy az ellenfeleket állatnak tartják, patkányként vagy gonosz pókként ábrázolják őket, ahogyan tették ezt a Borba 1944. és 1945. évi számaiban egy-egy karikatúrán. A titoista emlékezéskultúra gyakran élt a traumák életben tartásával, ki is találtam erre egy szörnyű szót: „traumagazdálkodást” folytattak. A traumákat átélt emberek örökre megváltoznak, és traumáik által manipulálni lehet őket. A titoizmusban sajnos ez történt.

Az emberek sajátossága az empátia, amikor át tudjuk érezni más helyzetét. Annak idején a Jasenovacot meglátogató osztályoknak olyan dokumentumfilmet vetítettek, amelyben a kínzóeszközöket is bemutatták. Voltak, akik napokig nem tudtak szabadulni a gyötrő gondolatoktól. Vajon érdemes-e gyerekeket ilyesmivel terhelni?

Ez a traumagazdálkodási paradigma mégis átszűrődött a ma társadalmába is, sokszor egy-egy történészi életmű születik abból, hogy a traumákkal foglalkoznak, pedig a történelem nem ezért van, hanem azért, hogy megértsünk dolgokat, a miérteket, a helyzetünket és persze másokat is.

Emlékezni, de csak pontosan

Az 1942. évi tömeggyilkosság vitathatatlanul az, ami: tömeggyilkosság, nagy bűn. Ráadásul az áldozatok sokasága arctalan tömeggé gyúrja az embereket (statisztikává, ahogy ezt Sztálin mondta ízléstelenül), de éppen a tömegesség miatt az egész arra is alkalmas, hogy gyomorforgató számháború folyjék az egészről. A bűnösök is sokan voltak, és ők is arctalanok, mégis meg tudjuk nevezni a főbűnösöket, ezek: Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Deák László, Grassy József és Zöldy Márton. Bűn és bűn, bűnös és bűnös között nehéz mérlegelni, de talán Vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc a főbűnös. Ő akkor altábornagy volt, és a Szegedi V. hadtest parancsnoka lett, ebben a minőségben kapta a parancsot, hogy kezdjen razziába, és számolja fel a Sajkás-vidéken tevékenykedő partizánokat. Január 4-én tűzharcba keveredtek, majd kiadta a parancsot, hogy Titelig „tisztítsák meg” a terepet a gyanús elemektől, és így némelyeket elfogtak, és a Dunába lőttek (ebben a kontextusban most nem érdekes, hogy ki volt teljesen ártatlan, partizánszimpatizáns, rejtőző partizán, köztörvényes bűnöző stb.). Ebben a kontextusban az sem érdekes, hogy 1848-ban is folytak itt súlyos harcok, és az sem, hogy Feketehalmy-Czeydner már ez előtt is részt vett túlkapásokban. A másik főbűnös Grassy Gyula, a 15. gyalogdandár parancsnoka, aki az újvidéki vérengzést vezette. Zöldy Márton csendőrszázados létére segédkezett az újvidéki népirtásban. Deák Ferenc pedig a 19. könnyűhadosztály parancsnoka volt. A népirtásnak volt egy január 4-e és 6-a közötti szakasza, amikor ténylegesen harcoltak a partizánokkal, és veszteségeik is voltak. Ezt követte egy január 12-e és 15-e közötti szakasz, amikor partizánokat kerestek, és kiterjesztették a razziát, vagyis ezzel túlléptek a parancson, melyet kaptak. Ezután Feketehalmy-Czeydner hamis jelentést küldött a vezérkari főnöknek, és azt írta, hogy a partizánok Újvidéken rejtőztek el, így Újvidéken elkezdődött a koncepció nélkülivé vált gyilkosságsorozat, mely elképesztő méreteket öltött január 20-a és 23-a között.

Egyébként Feketehalmy-Czeydner hamis jelentésével indirekt módon a halálba vitte a vezérkari főnökét is, aki elrendelte a razziát, de a hamis jelentés miatt túl későn állíttatta le.

Nem kötelességünk belegondolni a gyilkosok és a gyilkosságot vezetők helyzetébe, nem tudom elképzelni, hogy Feketehalmy-Czeydner mennyire képzelte vitézinek azt, amit tett, és hogy a többiek miért nem állították le. Sem most, sem a továbbiakban nem fogok az áldozatok számával foglalkozni, mert sokan sokfélét állítanak, nem tudhatom, kit mennyire vegyek komolyan. Egyvalamit azonban tudok: az ember, a Homo sapiens könnyen elaljasodhat, és erre egzakt bizonyítékok vannak.
 

Ótos András felvételei
 

Az ember elaljasodása, Milgram és Zimbardo kísérletei

Hannah Arendt, aki emigrált, és így elkerülte a holokausztot, vezető értelmiségiként ott volt Eichmann perén, akinek meg kellett szerveznie, hogy a zsidókat minél hatékonyabban gyűjtsék táborokba. Eichmann azzal védekezett, hogy ő csak parancsot teljesített. Hannah Arendt ezért a gonoszságot banálisnak tartotta, amin azóta is vitatkoznak.

Ellenben 1963-ban a híres Yale Egyetemen Stanley Milgram epochális kísérletet hajtott végre, azt próbálta mérni, hogy az emberek mennyire hajlanak az autoritás enyhe nyomásának hatására, azaz mennyire engednek neki. A kísérleti alanyoknak áramütéssel kellett büntetniük az üvegablak mögött ülő beavatott résztvevőket, akik eljátszották az áramütés fájdalmát. Az eredmény megdöbbentő volt: egy átlagos résztvevő csak szóbeli felszólításra és előzetesen 4 dollár 50 cent órabér kifizetése után már hajlandó volt egy ismeretlen ember halálát is okozni, miután a kísérletvezető minden felelősséget vállalt. Volt, aki hangosan könyörgött Istenhez, hogy legyen vége a kísérletnek, mégis nyomogatta a gombokat. (https://web.archive.org/web/20041010084425/http://www.new-life.net/milgram.htm)

Tíz évre rá a Stanford Egyetemen egy másik pszichológus, Zimbardo egy szerepjátékra toborzott embereket, letesztelte őket, és a legegészségesebb 24-et két csoportra osztotta véletlenszerűen, rabokra és őrökre. Ettől kezdve az őrök privilegizált helyzetben voltak, a rabok pedig megalázóban. A két csoport olyan dinamikát vett fel, hogy a kéthetesre tervezett kísérletet meg kellett szakítani, mert a rabok közül többen különféle betegségek tüneteit mutatták, a börtönőrök közül pedig többen kezdtek kegyetlenek lenni. Zimbardo becsületére váljon, aki a börtönigazgató szerepét játszotta, hogy később bevallotta, a kísérlet heve őt is elkapta, és nem akarta megszakítani az egészet, de volt, aki őt is figyelmeztette. (https://www.simplypsychology.org/zimbardo.html)

Összegezve tehát: egy átlagos ember egy óra kitartó, ám nem kemény nyomás után, vagy hat nap elteltével, agresszívvá és veszélyessé tud válni. A háborúkban való elaljasodás tehát nem valami különleges jelenség, hanem szinte szabályszerű. Ezután mindenki magába szállhat, és felteheti a kérdést: vajon milyen gombot lennék hajlandó megnyomni, vagy milyen fegyőr lennék? Az újságolvasás biztonságából egyértelmű a válasz, de egy éles helyzetben vajon hogyan cselekednénk?

Amit a történészeknek meg kellene beszélniük

Azt hiszem, egyértelmű, hogy a traumák újratermeléséből békés, szebb jövő nem köszönthet ránk. Vagyis vannak „közös ügyeink”, melyeket rendeznünk kell.

El kellene fogadnunk, hogy háború volt, és nem angyalok harcoltak az ördögök ellen, hanem mindkét oldalon emberek, akik esendőek, ahogy ezt kísérletekkel is bizonyították. Az áldozatokról sem számok kellene hogy érdekeljenek bennünket elsősorban. A titoizmus ebben sajnos rossz példát mutatott, hiszen igyekezett az áldozatok számát minél magasabbra tenni, egyszóval nem kellene adatokkal dobálózni. A számok fontosak, de csak a maguk helyén. Az áldozatok pedig megérdemlik, hogy számontartsák őket, azt azonban nem, hogy áldozatukat eszközként használják bármire, legyen az kimondott vagy írott szó által. A fenti kísérletek alapján egyértelmű, hogy a hangnem és a jelzők tekintetében vissza kell hogy fogjuk magunkat.

Hasonlóképpen meg kellene állapodni, hogy az emlékezés ne a sebek feltépése legyen, hanem gyógyító balzsam, mely a békét segíti elő. Ezenkívül a terminusok használatáról is meg kell állapodni. A razzia egy szakszó, szakzsargon. Bekerítenek egy területet, és valami vagy valaki után kutatnak, mert nagy a valószínűsége, hogy ott van. A konkrét esetben, azt hiszem, meg lehet határozni, hogy mikortól vált a razzia parttalan gyilkosságsorozattá. A katonai akció addig tartott, amíg a hatóságok meg nem találták az utolsó személyt, aki harcolt ellenük, a tömeggyilkosság pedig akkor kezdődött, amikor az első civilt megölték, vagy amikor először gyilkoltak meg vélelmezés alapján valakit.

A terminusokat is újra kellene gondolni. A fasizmus szó olyan telítettséggel bír, amilyennel megtöltötték az elmúlt évtizedek, vagyis inkább gátja a megértésnek, mint szolgálója. Az újvidéki és az egyéb tömeggyilkosságok elkövetői gazemberek, akik visszaéltek a sors adta helyzetükkel, azzal, hogy nekik volt fegyverük, másoknak meg nem. Az mellékes, hogy milyen ideológiát vallottak. Magyarországon egy autoriter rendszer volt akkor hatalmon, de ettől függetlenül olyanok is akadtak, akik náci nézeteket vallottak. És ez nem csak Magyarországra volt jellemző.

Hasonlóképpen a vezérkari főnök személyének megítélését is újra kell gondolni, hiszen ő a szó eredeti értelmében rendelt el razziát, mely a jelentések alapján annak is tűnt, de mire megtudta a tényleges helyzetet, már késő volt, viszont azonnal leállította az akciót. Nem adott parancsot civilek tömeges kivégzésére, ilyen értelemben nem volt bűnös. 1946. november 4-én mégis kivégezték, a négy főbűnöst pedig másnap akasztották fel, kettejüket Zsablyán, kettejüket pedig Újvidéken, és az utolsó dolog, amit hallhattak a nyilvános kivégzésükön, az a tömeg hangos helyeslése volt. Ami tehát a büntetést illeti, a maximumot kapták. Joggal gondolhatják az olvasók, hogy ez kevés, és nem elégtétel, de sajnos tény, hogy egy ember több bűnt követhet el, mint amennyit ellene elkövetnek, sőt mi, emberek sem bosszúval, sem semmi mással nem tudjuk megszüntetni a bűn okozta fájdalmat.

Az emlékezésnek ki kellene terjednie Bajcsy-Zsilinszky Endrére, aki a lelkiismeret első szikrájaként szólt a szégyenletes eseményről a parlamentben, és arra is, hogy a II. világháborúban a magyar hatóságok — egyedülálló módon — saját katonatisztjeiket ítélték el túlkapásaik miatt.

Természetes, hogy a dialógushoz többen kellenek, ahogyan az is, hogy az 1942. évi gaztettek elszenvedői, leszármazottjai is megnyugvást kell hogy találjanak, amiben nekünk, ma élő magyaroknak is segítenünk kell.

Nyugat-Európában az ottani társadalmak sikerének az is része volt, hogy a II. világháborúról való közbeszédet nagyjából a ’60-as években elhagyták, és szövetségre léptek az egykori ellenséggel. Végül odáig is eljutottak, hogy a veteránok is találkoztak.

Megbocsátani, de feledni nem?

Politikai szólamként gyakran elhangzik a „megbocsátani, de feledni nem” kifejezés, mely rendkívül felületes. Számomra első megközelítésben fenyegetőnek tűnik, mintha azt sugallaná, hogy „nem bízunk bennetek, és résen leszünk, ha valami hasonlót akartok csinálni, de most nem bántunk benneteket”.

A megbocsátás egy pszichológiai és vallási fogalom is. Hiánya hátráltatja az egyén lelki fejlődését. A Bibliában viszont ahhoz hasonlítják, mintha valakinek elengednék az adósságát. A görög szavak, melyeket megbocsátásként fordítanak (aphiemi, charidzomai), elkülönítést, adományt jelentenek. A héber szavak (salach, násách) egészen sokféleképpen fordíthatóak, de a lényegük, hogy a bűn elkülönül, az isteni megbocsátás a felejtést is magában foglalja. Persze távol álljon tőlem, hogy az áldozatok elfeledéséről beszéljek, hiszen az ember egyik alaptulajdonsága, hogy számontartja az elhunytakat — miért lenne ez másként az áldozatokkal?

Más hagyomány szerint nincs megbocsátás akkor, ha nincs, aki megbocsásson. Az áldozatok esetében tehát nincs, aki megbocsásson, a hívők Isten igazságosságában bíznak, de akik nem hívők, azok tudják, hogy a bűnösök neve úgy marad fenn, amint azt megérdemlik. Megbocsátanunk a főbűnösöknek és az ismeretlen bűnösöknek sem kell, mert az isteni megbocsátás sem ránk tartozik.

És végül kire kell emlékezni? Természetesen az áldozatokra. Arra, hogy életük virágában levő embereket öltek meg, akiknek lett volna még dolguk, hogy gyerekek estek áldozatul, akikből ki tudja, mi lehetett volna, és az öregekre, akik más véget érdemeltek. Tisztán, méltósággal emlékezni pedig minden igaz szívű ember tud.