A jelen kiállításon minden korszakából kapunk egy csipetnyit, avantgárd képei mellett meseillusztrációk, kísérleti filmek, fotók s a művészkönyvei, objektjei is láthatóak. Tökéletes válogatás s egy nagyon ízlésesen, profi módon összeállított életmű-kiállítás.

Csernik Attila topolyai képzőművész, vizuális költő, illusztrátor, szerkesztő és tanár, az 1960-as évektől a vajdasági művészeti szcéna meghatározó alakja. Számos műfajban és médiumban alkotó művész, 1973-tól 1976-ig a Bosch+Bosch csoport tagja, a ’60-as évektől egészen napjainkig számos művésztelep, így a topolyai, a zentai és a temerini (TAKT) résztvevője. Széles, nemzetközi kapcsolatrendszerrel bír, akciói, experimentális költészeti művei és művészkönyvei a kortárs képzőművészet kiemelkedő alkotásai. Művészetének fő alkotói a betűk, melyek nemcsak konkrét formai elemek, hanem sok esetben önmagukon túlmutató jelek is: a jelölttel ikonikus, illetve szimbolikus kapcsolatban állnak, mint például a t-vel Topolya vagy az e-vel Erzsébet (felesége, Juhász Erzsébet író, irodalomtörténész, kritikus). És ha már betűk, a kiállítás rendezői nagyon frappánsan, betűk alá rendezve, szavak és kifejezések mentén mutatják be a művész alkotásait. Hat egységbe foglalva jelennek meg tehát művei, ezek az a, e, o, t, m és az i.

Betűk domborodnak ki

A kiállításmegnyitón elsőként Fenyvesi Ottó író szólalt fel, aki a Csernikkel közös emlékekből idézett.

— 1968-ban nyolcadikos voltam az Április 20.-iskolában, s egy Nagyapáti Kukac Péter-festményt vittem be, amikor Csernik Attila és felesége, Juhász Erzsébet kiállítást szerveztek képeiből az iskola előterében. Nekem ez volt az első kapcsolatom a képzőművészettel. Aztán amikor 1969 őszén Topolyán első osztályos gimnazista lettem, a sok remek tanár mellett, akik embert faragtak belőlem, Csernik Attila is tanított képzőművészetre, sajnos viszonylag kevés ideig, hiszen az első félév után Újvidékre költöztek. Azt tanultuk tőle, hogy legyünk mindig nyitottak a világra és az új tendenciákra, fogadjuk be az újat, és mi is folyamatosan kutassunk az új dolgok után, ha művészi pályára kerülünk. Ars poeticája az volt, hogy minél egyszerűbben, őszintén alkossunk, és hallgassunk az ösztöneinkre, ne hagyjuk, hogy befolyásoljon bennünket a tanult világ. Legyünk kritikusak vele szemben. Harmadikos középiskolás voltam, amikor jelentkeztem a Képes Ifjúság Képzőművészeti Tárlatára, melyet Attila szervezett, ahol második díjat kaptam, és ez meghatározta életemet, sorsomat, pályám alakulását is, hiszen abban az időben alakult ki bennem a vizuális művészetek iránti vonzalom. Sok mindent köszönhetek Csernik Attilának, mesteremnek tartom, ahogy Ács Józsefet és Zsáki Istvánt is. Sokat tanultam tőlük, bevezettek a modern művészet gyakorlatába és elméletébe — mondta Fenyvesi Ottó, aki azokról az évekről is megemlékezett, amikor együtt dolgozhatott a művésszel a ’80-as években a Képes Ifjúságban. — Nagy élmény volt vele dolgozni, sokat beszélgettünk, nem csak képzőművészetről, irodalomról, a világ dolgairól is. A ’90-es évek elején elváltak útjaink, én Magyarországra költöztem, ő pedig haza Topolyára, de ha itthon jártam, mindig találkoztunk. Ugrattuk egymást, nagyokat nevettünk, megnéztük az éppen eladó Nagyapáti-festményeket. Néhány éve a Király utcában láttam műveit a legnagyobb magyar magángalériában, az acb Galériában, de ott vannak alkotásai sok neves gyűjteményben, ahol a jugoszláv, európai avantgárd legnagyobbjai kaptak helyet. Attila eljutott a csúcsra, ennek örülni kell, s én büszke vagyok rá. Ízlése és művészi világa számomra mindig biztos pont volt — zárta sorait az író, hozzátéve, sajnálja, hogy nincs egy állandó hely, egy kiállítótér Vajdaságban, ahol az elmúlt évtized legnagyobb képzőművészeinek munkái lennének láthatók: Nagyapáti Kukac Péter, B. Szabó György, Vinkler Imre, Pehán Béla, Hangya András, Faragó Endre, Sáfrány Imre, Ács József, Benes József, Bada Dada, Kerekes László, Csernik Attila.

Ninkov K. Olga művészettörténész, múzeumi tanácsos vette át a megnyitó szövegének fonalát, azaz a levegőben még ott lebegő szavak betűit. 

— Ez a rendhagyó kiállítás Csernik Attila nyolcvanadik születésnapjára készült, egy olyan művész születésnapjára, akinek egyik vezérmotívuma a szív. Az ő szíve fizikailag most nincs itt velünk, de szellemileg igen, művei által, s ott ketyeg mindenki mellében. Csernik Attila a ’60-as években lépett a betűk bűvkörébe, amikor az újvidéki Forum Házba került, ahogy ő mondja, a betűgyárba. Akkor már Juhász Erzsébet a felesége volt, körül volt tehát véve irodalommal, szöveggel, betűkkel. Ez az az időszak, amikor az első ember a Holdra lépett, Ács József meg is jegyezte: most már nincs lehetetlen, most már mindent meg lehet csinálni a képzőművészetben is. Nagyon nagy kísérletezések folytak tehát már a ’60-as években, elkezdett kibontakozni a konceptuális művészet, képzőművészeti és irodalmi síkon is. Csernik Juhász Erzsébet által ismerte meg Kassák Lajost. S őt is most kezdik újrafelfedezni, újraértékelni. Vajdaságban ebben az időszakban Bori Imre három könyve, A szecessziótól a dadáig, A szürrealizmus ideje, valamint Az avantgárd apostolai nagyon fontos volt az akkori fiatal művésznemzedék számára. Az I. világháború idején megjelent a dadaizmus, a nem konvencionális alkotás és a művészek nem konvencionális viselkedése. Attila mondja is, hogy szerinte a konvencionális viselkedés nem való a művészetbe. Ahogy többször hangoztatja azt is, hogy nem szereti a kiállításokat. Most mégis itt vagyunk, de ennek a mostani életmű-kiállításnak meg kellett történnie. Mint tudjuk, Csernik Attila több évig Montrealban élt, ahol megismerkedett a pop arttal, mely a gyermekillusztrációiból köszön ránk, és nagyon örülök, hogy ezek sem maradtak ki a jelen összeállításból, hiszen ezeket párhuzamosan művelte, s most végre láthatjuk, hogy egy alkotó hányféle módon tud megszólalni egyszerre.

Mivel a művész egészségügyi okokból személyesen nem vehetett részt a megnyitón, videóüzenetben köszöntött bennünket, ezután pedig barátok, kollégák, művészek és műélvezők egy pohárka bor mellett beszélgethettek tovább a falakon, polcokon, állványokon, képernyőkön szereplő alkotásokról.

A kiállítás kurátorai Árva Judit, Klájó Adrián és Vastag Gazsó Hargita voltak, a szövegeket Árva Judit írta, az arculat pedig Móricz Ildikó munkája. Óriási taps nekik ezért a kiállításért. További együttműködők: Tölgyesi Hédi (központi installáció), Hegyi Dóra, Ninkov K. Olga, Miško Šuvaković (advisory board), Pató Angéla, Dunja Pešut (lektorálás, szerb fordítás), Gyurik Melinda (papír- és könyvrestaurálás). Támogató partnerek: Szerbia Művelődési és Tájékoztatási Minisztériuma, Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, Magyar Nemzeti Tanács, Topolya Község Önkormányzata.

„A tárlatot mint formát elavultnak tartom, a polgári társadalom jellegzetes produktumának. Ha egy kicsit is tájékozottak vagyunk abban, ami századunk képzőművészetében ment végbe, látnunk kell, a tárlat mint forma már évtizedekkel ezelőtt elavulttá, túlhaladottá vált. A hangsúly már rég áttevődött egy szélesebb relációra, a vizualitás síkjára. Sokkal lényegesebbnek tartok egy látványként is figyelmet keltő könyvet, bélyeget, levelezőlapot vagy filmet — mert jóval nagyobb és tartósabb a hatása, mint egy tárlatnak, mely csak pillanatnyi érvénnyel hat, és akkor is csak kevesekre” (Csernik Attila).

Hát én azon kevesek egyike vagyok, akikre bizony szoktak hatni a tárlatok, ahogyan ez a mostani is. És bizony nem csak pillanatnyi érvénnyel. De a sok-sok pillanatból tevődik össze az örökkévalóság is, így talán Csernik Attila is örül eme retrospektív kiállításnak, ha csak egy pillanatig is. Isten éltesse még sokáig.