Maurits Ferenc grafikus, festő és költő a ’60-as évek óta a vajdasági magyar művészeti élet meghatározó alakja, számos képzőművészeti-irodalmi kötet, album szerzője. Arcversek című, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent verseskötetéért a 2022. évre szóló Híd Irodalmi Díj kitüntetettje. Ennek kapcsán kérdeztem munkásságáról.
* Hogyan kezdődött kapcsolata a művészetekkel?
— Újvidék magyarlakta részéről, azaz a Telepről származom. Nem messze születtem a Kis-Dunától, és 100 méterre a telepi Szent Erzsébet-templomtól. Nehéz, mondhatnám, sötét gyermekkorom volt, pontosan a II. világháború befejeztekor születtem. Szóval átéltem a háború utáni nehéz éveket. 1960-ban, amikor elvégeztem a nyolc osztályt, akkor találkoztam Tolnai Ottóval, akitől kaptam egy zágrábi kiadású könyvet. Ez a bizonyos verseskönyv megváltoztatta az életemet. Ezután egy évet gimnáziumba jártam, majd átiratkoztam az Újvidéki Iparművészeti Szakközépiskolába. Itt kezdődött a kapcsolatom a Symposionnal, pontosabban annak elődjével. Olyan kiforrott írók és költők között nőttem fel, mint Bányai János, Domonkos István, Gion Nándor, Brasnyó István vagy Tolnai Ottó. Azt mondhatom, hogy a felsorolt írók művei testközelből éltettek és ösztönöztek a művészetre.
Fotó: Dávid Csilla / Magyar Szó
* Grafikusként, festőként is tevékenykedett, majd jött az irodalom. Mi volt előbb?
— Abban az időszakban mindenki költő akart lenni — bár én már fiatal koromban láttam és tapasztaltam, hogy a költészet nem könnyű. Ezért mindig is keveset írtam, és elég nehezen születtek a sorok. A képzőművészet az más. Grafikusként mindig szerettem a tipográfiát és a könyveket. Ez, azaz maga a könyv, mely számomra egy szent forma, kötötte össze a költészetet és a képzőművészetet. Rengeteg könyv szerkesztésében és készítésében vettem részt. Több mint húsz évig voltam grafikai szerkesztő a könyvkiadónál.
* Képeinek legfontosabb szervezőelemei a „remegő vonalak”, ahogy Bányai János nevezte. De a „rút esztétikájának” ábrázolójaként is aposztrofálták. Milyen korszakai voltak művészetének, ön hogyan látja így visszatekintve? Mi volt mindig is a központi téma?
— Az én központi témám mindig az emberi test volt, és maradt is örökre. Az emberi test mint forma, mint metafora. Ez jellemezte a munkásságomat. Mindig is rajzolónak tekintettem magam, mert a rajz nagyon hasonlít a költészetre, mivel az is egy állandó körforgás. Bányai Jánosnak sorsdöntő szerepe volt a munkásságomban, már egészen fiatal koromtól kezdve haláláig írt rólam, de nemcsak hogy írt rólam, hanem hatott is olyan értelemben, hogy ez a dialógus, amely fennállt közöttünk, nagyon jelentős volt számomra. Bányaitól tanultam meg a fegyelmet, a munka fegyelmét, mely nagyon lényeges. Azt hiszem, hogy Bányai János nagyon pozitívan hatott az egész festészetemre. Meg kellene említenem Tolnai Ottót, aki szintén sokat írt rólam, de Ottónak is nagy szerepe van olyan értelemben, hogy a ’60-as években írt szép, nagy Tolnai-verseket én kéziratból ismerem. Abban az időben létezett egy lényeges momentum a kéziratok kapcsán. Nagyon sok jelentős prózai művet abban az időben nem könyvben, hanem még a kéziratból olvastam, például a Gion-prózát, Brasnyó-prózát, ami merőben más.
* Saját műveiben a kép és a szöveg kiegészítik egymást. Hogyan működik ez abban az esetben, amikor mások műveit illusztrálja?
— Elsősorban én nem is nagyon illusztrálok, olyan értelemben, hogy bizonyos momentumokat kiemelek, és azokat megrajzolom, hanem az egész anyagot átköltöm képzőművészeti nyelvre, tehát újrafogalmazom mindazt, amit olvastam, a magam módján.
* Az Arcversek című kötetéért megkapta a Híd Irodalmi Díjat. A kötet alcíme: Vázlatok egy mappához. Milyen alkotófolyamat eredménye, lezárása ez a kötet? Ezúttal mit eredményezett a rajzok és a versek találkozása?
— Ez az első verseskötetem, melyet elég gyorsan megírtam és előre megterveztem, valójában négy ciklusról van szó. Párhuzamosan futnak a versek és a rajzok. A rajzok is időközben készültek el, amíg ezeket a verseket írtam. A kötetben 55 rajz van, és az előzéklapon meg a fedőlapon is három-négy portré. Ezek nem is arcversek, hanem lényegében arcmetaforák. A portrék egyébként állandó témáim, amióta képzőművészettel foglalkozom, és több alkalommal kizárólag portrékat készítettem. Azt hiszem, valamikor 1984-ben Szabadkán is volt egy nagy portrékiállításom a Képzőművészeti Találkozóban.
* Hogyan éli meg a díjakat, ezt a kitüntetést, milyen helyet foglalnak el az életművében?
— Minden díj ösztönöz, és ilyen korban, ebben az új évezredben természetesen már minden díjnak más jelentősége van. Örülök, hogy a fiatal művészetkritikusok kitüntetésre méltatták a munkámat, mert a fiatalokon áll a világ. Felidézve saját fiatalságomat, azt is elmondhatom, hogy Szabadkán volt az első önálló kiálltásom 1966-ban a Képzőművészeti Találkozóban. Dévity Imre és Torok Sándor rendezte a kiálltást, illetve készítette a katalógust. Megemlíteném Sáfrány Imrét, Faragó Endrét, Bela Durancit, akiknek szintén jelentős szerepük volt a munkásságomban. Nagyon örülök a díjnak, mely arra ösztönöz, hogy tovább dolgozzak.
Szombathy Bálint szerint „Maurits Ferenc megjelenésével tartalmi-formai minőségét tekintve egy új, a nemzetközi művészet standardjaira közvetlenül kapcsolódó és helyi előzmények nélküli egzisztencialista irányzat jelenik meg a délvidéki magyarok művészetében”.
A művész, ahogyan Bányai János írta róla több mint negyven éve, „ősidők óta rajzolja és írja, festi és gondolja ezt az életrajzot, ezeket a remegő vonalakat, mintha csak más sem lenne az egész élet, mint kísérlet ennek az ősgubancnak a felfejtésére”.
A vonalak poétikáját írta meg Maurits Ferenc Arcversek — Vázlatok egy mappához című kötetében, mely 2022 vajdasági magyar könyvtermésének legkiválóbbjai között található, a Híd Irodalmi Díj kitüntetettje. A négy ciklusra tagolt kötet rajzok és versek találkozásaként életműve emblematikus elemeit vonultatja fel, mindegyikhez egy verset kapcsolva. A képek és a versek együtt hatnak, közösen értelmezhetőek. A rajzok és a lecsupaszított nyelvezet, a letisztult szöveg és forma párbeszéde továbbgondolásra késztet bennünket. Maurits Ferenc művészetével újabb dialógusokat és távlatokat nyit meg a kortárs vajdasági magyar irodalom értelmezésében.
