Az 1951-ben végzett diákok

Őszes hajú, mosolygós arcú kedves hölgyek és urak vidám csevegésére figyelhettek fel azok, akiknek csütörtök délelőtt a szabadkai Műszaki Középiskola felé vitt az útjuk. Minden év júliusának első csütörtökjén összejönnek a Vasúti Ipari Középiskola 1951-ben végzett diákjai, hogy üdvözöljék egymást, emlékezzenek a régi szép időkre, s elbeszéljék egymásnak, kivel mi minden történt a legutóbbi találkozás óta.
- Az ötvenedik évfordulónk megünneplésekor úgy döntöttünk, hogy ezentúl évente összegyűlünk, hisz szélsebesen rohan az idő, mi pedig egyre fogyunk. Annak idején harminchárman voltunk az osztályban, mostanra pedig jó, ha tizenhatan maradtunk. Épp az előbb hallottam, hogy tavaly óta még néhányan távoztak az élők sorából - mondta Szalai József, az osztálytalálkozó főszervezője.
Az iskola keretén belül egy rendkívül szigorú diákotthon is működött, ahol nem volt mese, a nevelők mindenkit tanulásra fogtak, lazsálni, lustálkodni bizony nem lehetett. Mindennek meg is lett az eredménye, hiszen rengeteg kiváló lakatos, szerszámkészítő, mozdonyvezető, mechanikus került ki közülünk, jó néhányan pedig sikeres mesteremberré váltak, illetve vezető beosztásba kerültek.
- A középiskolában szerszámkészítői képesítést szereztem, először a Sigmában dolgoztam, s örömmel mondhatom, hogy a Chemos első szerszámait én készítettem. Később a Severben és az Elektroremontban helyezkedtem el, majd a DES-ben voltam munkaviszonyban. A villamossági alkatrészek, a mikro- és mozdony-kollektorok gyártási részlegében kaptam helyet, majd ennek a részlegnek az osztályvezetője lettem tizenhét éven át. Immár tizenhat éve élvezem a nyugdíjaséveket - meséli élettörténetét Szalai József.
A királyhalmi Papp Ferenc az elemi iskola hatodik osztályából került a vasúti ipari iskolába. Amikor tudomást szerzett a létezéséről, egy pillanatig sem tétovázott, fogta magát, és mezítláb vágott neki a Királyhalom és Szabadka közötti cseppet sem rövid távnak.
- Édesapámnak meg sem mondtam, hova készülök, mivel ő mindig azt hangoztatta, hogy nem akar belőlünk urat nevelni. Egy délelőtt szép csendben elsurrantam otthonról, s bejöttem a felvételi vizsgára. Királyhalmon mi szerbül keveset tanultunk - bár a kisiskola első három osztályát a régi Jugoszláviában végeztem, a másik hármat pedig a magyarok ideje alatt -, és amit tudtam szerbül, azt is elfelejtettem. A felvételi pedig szerb nyelven volt, még szerencse, hogy a számtant jól megoldottam, így sikerült felvételt nyernem. Édesapám egy kicsit neheztelt rám, amiért nem avattam be az elképzeléseimbe, de azért ő is nagyon boldog volt. Az első félévben szerb nyelven folyt a tanítás, és én ugye nem tudtam szerbül. Sose felejtem el, a tanárnő diktálta az anyagot, mondta, hogy tacska, és én ezt szó szerint írtam le, így, magyarul, aztán mondta, hogy zapeta, és én ezt is ugyanúgy leírtam. Sétált a padsorok között, észrevette, mit csinálok, és megszólalt magyarul. Ezután külön foglalkozott velem, s fél év múlva okkal-móddal jeles eredményt értem el - meséli Ferenc.
Tanulmányaik során több szakma fortélyait is elsajátíthatták a diákok. Ferenc a nyári gyakorlat végén a fűtőházba, annak is a szerszámjavító műhelyébe került, ahol vonatszerelvényeket javítottak. Az ottani mester, Török József javaslatára átképezte magát szerszámkészítő lakatosnak, s a harmadik évben már erre a szakmára helyezte a nagyobb súlyt. A tanév végén az iskola felajánlott Ferencnek egy pólai továbbképzést, melyen vasútforgalmi mérnökök képzése folyt. Hosszas gondolkodás után Ferenc úgy döntött, hogy inkább itthon marad, mivel a katonai szolgálat letöltése után munkába szeretett volna állni.
- A Sigmában kezdtem mint szerszámkészítő, de bizonyos idő után már a szerszámtervezőkhöz kerültem, mivel olyan javaslatokkal, ötletekkel álltam elő, amelyekkel felhívtam magamra a figyelmet. A palicsi Chemos 1960. május 1-jén nyílt meg, s mivel a Sigmát kihelyezték Sándorba, én pedig nem akartam annyit utazni, úgy döntöttem, hogy a Chemosban próbálok szerencsét. Ez a gyár a Partizannak készített kerékpárkormány-fogantyút, s én ehhez csináltam egy sikeres szerszámtervet, s ennek révén juthattam be a gyárba. Három évet tervező beosztásban töltöttem el, majd amikor az alapító - aki műszaki igazgatója is volt a vállalatnak - távozott, engem választottak utódjának. Gondban voltam, hogy elvállaljam-e ezt a felelősséges tisztséget, és végül igent mondtam. Jöttek az újabbnál újabb technológiák, és lassan áttértünk a termo-műanyagokra. Akkoriban a vállalat járatott egy német folyóiratot, melyben különböző tervrajzok és a legújabb technológiák leírása szerepelt. A hatvanas évek közepén megindult a munkásáradat Németországba, s én is jelentkeztem. A vállalat vezetősége egy évre szakmai továbbképzésre Stuttgartba küldött, s én örültem, hogy a nyelvet is megtanulom és a legújabb technológiákat is megismerhetem. Vittem magammal egy füzetet, melybe minden fontos dolgot feljegyeztem, amiről úgy gondoltam, hogy az itthoni vállalatom hasznára lehet. Visszatértem után pedig elkezdtük a fejlesztést. Eltökéltem, hogy a Chemosból kis Ausztriát varázsolunk. Új technológia, új gépek, új szerszámok jellemezték azt az időszakot, idecsaltam azokat a fiúkat - szerszámkészítőket, mechanikusokat, fémesztergályosokat, villanyszerelőket stb. -, akikkel együtt fejeztük be az iskolát. 1965-ben a Chemost hozzácsatolták a Solidhoz, engem leváltottak, mert ellene voltam, de pár hónap elteltével visszahelyeztek a posztomra. Tizenhét évig voltam műszaki igazgató, később kineveztek megbízott igazgatónak, majd két mandátumban igazgató is voltam. 1987-ben mentem nyugdíjba, jelenleg Királyhalmán élek - ismerteti pályája folyamát Ferenc.
A szabadkai Szloboda Károly mechanikusként fejezte be a középiskolát, majd folytatta tanulmányait, és szervezőmérnöki diplomát szerzett. A Metalijában és a Pionirban is munkavezetőként kereste meg a kenyerét, 91 óta pedig nyugdíjasnapjait élvezi.
- A naplóban 179 igazolt hiányzásom volt bejegyezve az utazás és a tornázás miatt. Középiskolás éveim alatt ugyanis a Partizan tornaklub versenyzője voltam. Tizenhárom évig tornáztam, s megfordultam a régi Jugoszlávia szinte minden városában. Az osztályunk rendkívül összetartó volt, és rengeteg kalandban volt részünk, mert nemcsak a tanulásról szólt az iskola. Egy alkalommal kollektív poloskairtást is végeztünk az iskolában. Aztán pedig, már nem is tudom, hányadikosok lehettünk, amikor a régi teherpályaudvart mentünk lebontani. Játszani kezdtünk a vagonok között, s az egyik osztálytársunkat bezártuk a postakocsiba. Másnap reggel megyünk az iskolába, hát nincs meg a gyerek. Gondolkodtunk, hol lehet, mire eszünkbe jutott, hogy bent maradt a postakocsiba. Rohantunk az állomásra, és kiengedtük. Még jó, hogy nem vitték el valamerre a postai szállítmánnyal együtt - csóválja a fejét ennyi év elteltével is a csínytevésen Károly.
Amint látható, ötven-hatvan évvel ezelőtt sem csak a tanulásról szólt az iskola, események, derűs történetek akadtak szép számmal a nehéz évek alatt is. Abból a derűből, jókedvből pedig beszélgetőtársaim nagyon sokat megőriztek mostanra is. Ennek bizonyságául csak rájuk kell nézni, hiszen arcuk a rengeteg küzdelem, nélkülözés ellenére még nyugdíjaskorukra is csupa derű...