A moziban, néhány kivétellel, többnyire tavalyi filmeket vetítenek, s ezzel nincs semmi gond, csak magamat ismerve tudom, hogy csakis a biztosra megyek — fontos a rendező vagy a színész előzetes ismerete —, még nem vitt rá a Szentlélek, hogy beüljek bármelyik vetítésre. A streamingszolgáltatások, mondhatni, kielégítették a vágyaimat az elmúlt időszakban, hiszen minden héten valami újdonsággal lepett meg a Netflix, a maga olykor középszerű, de szerencsére a legtöbbször kimagasló minőségű filmjeivel, sorozataival.

Ez lettem én, egy filmzabáló. A digitális filmkockák sajnos nem képesek feltölteni az emberi gyomrot, ám az elmét mindenképp. A számtalan egymás után következő, sokszor összefüggéstelen film a rövid távú memóriát negatív módon befolyásolja. A filmeket gyakran a valóságtól való elszakadás végett nézik az emberek, hiszen beleképzelhetik magukat a főhősök, olykor a gonoszok vagy a mellékkarakterek helyébe is egy epikus vagy egy hétköznapi történetben. A film bármire lehetőséget ad, s ezért szerettem bele, már fiatalon.

Az első emlékem, hogy pizsamában, három-négy évesen, VHS-en nézem Dumbót, a kiselefántot. Azt a bizonyos állatot, amely a fizika törvényeit meghazudtolva a füleivel repül el arra, amerre a madár sem jár. Én voltam a Disney egyik hőse, az utánozásához pedig csak annyit kellett tennem, hogy a karomat az orrom elé tartottam, és furcsa hangokat adtam ki olyan intenzitással, hogy berekedtem.

Ma a gyermekek szuperhősnek tettetik magukat. A kisöcsém, bár Harry Potter-es az ágyneműje, mégis Pókemberrel álmodik. Az idősebbek a latin szappanoperákkal a vad szerelmet és a fiatalságot isszák magukba. A tinédzserek a problémáik megoldásához vértezhetik fel magukat számos tinidráma megtekintésével. A példák száma szinte végtelen. Az influencerek korában az én tévéimádatom lassan sajnos csak egy szubkultúrává fokozódik le. Furcsa egy valóságban élünk.

Majdnem elfelejtettem mondani: a minap az Újvidéki Színházban jártam, és nagyon élveztem.