Mindenki szeret divatosan öltözködni. Habár nem a ruha teszi az embert, sokaknak egy-egy meseszép ruhadarabban az önbizalmuk is megnő, és teljesen más embernek érzik magukat. Hajdanán a szabómesterek nagyon keresettek voltak, nem győzték a munkát, a kínai üzletek és a turkálók megjelenésével azonban a szakma iránti érdeklődés is jócskán megcsappant.

Vajda Gábor oromi szabómester beleszületett a mesterségbe, hiszen édesapja úri szabó, Magyarkanizsán tanulta a szakmát, majd Belgrádban dolgozott, édesanyja pedig varrónő volt.

— Hárman voltunk testvérek, mindhárman elsajátítottuk a szabómesterség fortélyait. Már gyermekkoromban ott voltam édesapám műhelyében, figyeltem a mozdulatait. Petróleumlámpa mellett tanultam a szakmát, parazsas vasalót használtunk, mert villanyáram akkor még nem volt Oromon. 1960-ban az adai Tisza szabószövetkezetben kezdtem dolgozni. Az ott töltött három év után elvittek katonának, majd miután leszereltem, Újfaluba, az Egység vállalatba kerültem, és bérelszámolóként lehúztam tizenhárom évet. Később az oromi szárítóban tizennégy évet raktárosként dolgoztam, majd a központba kerültem, és anyagkönyvelőként tevékenykedtem. A szabóságot munka után, délután és éjszaka műveltem — mondta Vajda Gábor.

Igaz, hogy szabócsaládba született, de más körülmények is közrejátszottak abban, hogy Gabi bácsi az ollónál és a cérnánál maradt. Az általános iskola befejezése után egy osztálytársnőjével együtt Zomborba, a mezőgazdasági középiskolába hívták.

— Szerbül egyikünk sem tudott, így nem vettek fel bennünket. Miután hazajöttem, édesapám azt mondta: Fiam, nem feleltél meg, most már az leszel, aminek én akarlak! Akkor még nem szerettem a szabóságot. Már második éve jártam a zentai inasiskolába, amikor belegondoltam abba, hogy ha nem tanulom meg rendesen ezt a szakmát, akkor nem tudom, mi lesz belőlem. Így hát nekiveselkedtem. Közben megjelent egy hirdetés, mely szerint a szabadkai Népszínház tehetségeket keresett. Szabadkára utaztam, beszéltem Dévics Imre akkori igazgatóval, és berukkolásom előtt két héttel meg is kaptam a felvételemről szóló értesítést. El kellett mennem katonának, de megnyugtattak, hogy a felvétel a katonaság utáni időszakra is vonatkozik. A leszerelésem után újra bementem az igazgatóhoz, és közölte velem, hogy el kellene menni a belgrádi színiakadémiára, de a saját költségemen, mivel a színháznak nincs pénze. Édesapám szigorú ember lévén úgy volt vele, van szakmám, és nem egyezett bele abba, hogy Belgrádba utazzak. Tehát több minden közrejátszott abban, hogy végül szabó lettem, és nem színész vagy mezőgazdasági technikus — mesélte Gabi bácsi.

1967-ben baleset érte a mestert, csak a szerencsének köszönhető, hogy életben maradt, és hosszú kihagyás után folytatni tudta a mesterséget.

— Rengeteget dolgoztam, és a munkahelyről való hazaérkezés után azonnal a műhelybe mentem, hogy karácsony reggelére mindennel elkészüljek. Valamikor az esti órákban bementem a fürdőszobába, beleültem a kádba, és elaludtam. A víz teljesen kihűlt, megfázott a derekam, a vesém, a belső szerveim. Nagyon sokáig dolgozni sem bírtam. Végül a kanizsai sárgaföld „kihúzta” a derekamból a fájdalmat, a lumbágó maradványait — eleveníti fel ezt az időszakot a mester.

Évtizedekkel ezelőtt a nők főleg kosztümöket és télikabátokat rendeltek a szabómestertől, a férfiak körében pedig az öltönyök és a csizmanadrágok voltak a legnépszerűbbek. Rengeteg vidéki kuncsaftja is volt. Felesége, Ibolya Magyarkanizsán röntgentechnikusként dolgozott, így több orvos is Gabi bácsival varratta a nadrágot, a kabátot és az egyéb ruhafélét, emellett pedig Szabadkáról, Békováról, Völgyesről, Csantavérről és az akkor még létező tanyavilágból is érkeztek hozzá.

— Egyszer egy lakodalomra a násznagynak egy világos drappöltönyt, a feleségének pedig kosztümöt készítettem. Emlékszem, hogy az elejét meg a fazonját barna bőrrel kellett elszegnem. Ez olyan munka volt, amelynek mindenki a csodájára járt. Az emberek egy-egy számukra készített ruhadarab után dicsekedtek is a faluban, hogy ezt bizony a Gabi varrta, nem pedig az ugyancsak kiváló mester hírében álló édesapja. Szép munkákat adtam ki a kezemből. Amikor a Belgrádban szintén szabóként dolgozó unokanagybátyám eljött hozzánk, és meglátta a próbababán lévő öltönyt, csak annyit mondott, hogy ez aztán a szép munka. Ehhez a szakmához a szeretet, a tehetség és a kézügyesség mellett rengeteg türelemre is szükség van. A varrás nyugtatja az idegeket. Igaz, hogy petróleumlámpánál tanultam a szakmát, de a tűbe még mindig szemüveg nélkül fűzöm be a cérnát. Van szemüvegem, de nem használom, íráshoz sem kell — mondta a hetvenöt éves szabómester.

Ez a mesterség meglehetősen időigényes, hiszen egy férfiöltöny elkészítése 48 munkaórát vesz igénybe. De annak idején megérte a fáradság, hiszen a jó munkát tisztességesen megfizették. Manapság azonban merőben más a helyzet. Már szinte senki sem varrat ruhát, ezért a szabóság főleg szűkítésre, bővítésre és cipzárjavításra korlátozódott.

A mester a kevesebb munka ellenére feltalálja magát: vezeti az oromi nyugdíjas-egyesületet, tagja a vegyes kórusnak, és lassan már ötven éve ő a Mikulás és a Télapó a faluban. Két lánya és három lányunokája van, a nagyobbik lánya Magyarországon, a kisebbik Ausztriában él a családjával.

Mestersége jövőjével kapcsolatban Vajda Gábor úgy vélekedik, hogy ennek a szakmának lejárt az ideje, a szabók immár csak javítanak.

Szabó Attila felvételei