Petrik Pál (1916-1996) szabadkai festőművész a vajdasági táj egyéni hangú poétája volt. A köztiszteletben álló képzőművész és színházi díszlettervező életrajzát Bela Duarnci művészettörténész dolgozta fel egy gazdagon illusztrált kétnyelvű könyvben. Most, 2009-ben idősebbik fia, Iván idézi föl Petrik Pál emlékét tinédzserkori emlékirataiban: Apám árnyékában a kötet címe. ,,Ebben a könyvemben, apámról, magamról és azokról írok, akik körülvettek életem ezen szakaszában. A városról, mely annyit változott - jó és rossz irányba... Írok valós és elképzelt tündérekről, az öregemberről, és másokról, akik körülvettek és utat mutattak az élet útvesztőjében. Megszívlelendő történetek - akár a mesék -, melyek talán örök érvényűek, mert a valóság is keveredik bennük. Mint apám képein a színek, melyek csak akkor valódiak, ha ugyanabban az órában-percben szemléljük a festményt és a tájat. A fény és árnyék játéka ott van velünk, ki a fényt választja, ki az árnyékot, a választás a kezünkben van. És a csillag, mely ott halad felettünk, vajon a szerencsénk záloga-e?' - írja könyvében Petrik Iván az Apám árnyékában című könyvében, melynek A festők közé csöppentem c. fejezetéből válogattunk szemelvényeket.
A munkásbörze felé mindig a parkon keresztül mentünk apámmal. Mert az ötvenes években a többi művésszel együtt ő is ott kapott műtermet. A mellette lévő épület háború előtt zsidókórház, majd női kórház lett, a későbbiekben ápolónőképző iskola, hogy most mi, nem érdekes, mert holnap ismét úgyis átkeresztelik... Mert nálunk semmi sem volt jó. Nem értem, mire jó ez a sok hurcolkodás, mint a szegény embereknél. Emlékszem, abban az időszakban sokszor jártam nála, ott ismerekedtem meg több művésszel. Nem hivatalos keresztapámmal, Hangya Andrással is, úgy emlékszem, itt találkoztam először. Büszke is voltam rá, hogy ő is festő...
Sáfrány Imre, kivel szintén ott ismerkedtem meg, olyan figura volt, amilyeneket Hangya kreált a képein. Hogy lehetett ekkora hasonlat? Talán valamelyik képéről sétált le, mint a mesében? - gondoltam annak idején. De valóban jó volt a meglátásom, mert az ilyen jellegzetes karakterű figurák maradtak meg mindvégig Hangya képein. Sáfrányt, a Mestrót - ez volt a beceneve - már messziről megismertem: ott állt a Magyar Szó szerkesztősége előtt, nekidőlve a piros postaládának, szinte kisajátította magának ezt a helyet. Szemlélődött - mert innen belátta a fél várost -, néha a kollégákkal beszélgetett. Mese az élet, mondták, egy nagy mese. Elhittem... A tündéreket is. Ezért volt, hogy szépbehajlónak láttam utam csillogó porából a körülvevő világot.
Persze, voltak szomorú történetek is, melyeket a sors kreált. A csillag, melynek ott kellett volna lennie születésekor, már rég elhaladt. Talán így alakult Sáfrány sorsa is: csapást csapás ért. A képeinek egy része a tűz martalékává vált, majd egy védőoltás, mely megpecsételte a sorsát. Az oltás, az... De már későn értesült orvosától - eltűnt, mint egy tarka pillangó a tövisek között túl a horizonton, itt hagyva emlékét és a szamárkóróit. Gondolom, nemcsak az én emlékeimben.
Ez a tövises növény, a lepkék birodalma. Oly nehéz volt megfogni egyet is. Mert gyűjtöttem őket - mint sok minden mást -, de szinte elérhetetlenek voltak. Ott cikáztak a legszebb pillangók, ám pillanatok alatt tovatűntek. A kóró is izgatott, a pomponos lila virága. Egyszer sikerült levágnom egyet, hogy lepréseljem, de azt a szép bársonyos lila színét elveszítette. Nem úgy, mint a Mestró képein. Igen, mert amit el nem érhetünk - legyen az személy vagy bármi más -, az mind vonzó. És kíváncsivá tesz mindenkit. De csak azon kevesek érhetik el, akiket megérint a múzsa csókja, vagy meghallják a tündérek szavát, érzik a víz illatát, a fák közelségének varázsát...
Hangya Andrással még találkoztam párszor, nekem tetszettek a képei, különösképp a figurái. å is Zágrábba költözött, néhányszor meglátogatta apámat, magával hozva Szivar névre hallgató kutyáját is. Hosszasan beszélgettek, kissé neheztelt apámra a kísérletezései miatt, és mert nem maradt meg a régi stílusánál. De apámat nem tudta meggyőzni, ő kitartott az elképzelései mellett. Ezt a tulajdonságát örököltem tőle...
Almási Gáborra is emlékszem, azok közé tartozott, akik szintén ott kaptak műtermet. Én a kisplasztikáit szerettem. å látott el mindig agyaggal, ha meg akartam mintázni valamit. Persze, kicsiben: egy kutyát, egy macskát vagy gyíkot... å volt az egyedüli művész, aki feleségével rendszeresen látogatta a szüleimet. Ilyen alkalmakkor szinte mindig a művészet volt a téma - de hisz mi más is lehetett volna? (...) Semmi sem volt már a régi. Mindenhol csak a haszonszerzés, a harácsolás. Ezekben a kérdésekben is egyetértettek. A művészek érzékenyebbek, valahogy belelátnak a dolgokba. Tapasztaltam, hiszen elég sokat mozogtam köztük. Mit tehettek volna ellene? Esetleg megfesthették. Az írók pedig esetleg megírhatták. Abban az időben vajon közölték volna? És most? (...)
A tengerész - a művész, akiről nagyanyám mesélt - apámnak mindvégig jó barátja volt. Sokkal később ismertem meg közelebbről, mikor már bent laktunk a postánál, és számtalanszor találkoztam vele. Kedélyes, de zárkózott ember benyomását keltette, mintha valamit hurcolt volna magában. A tenger mélységét, egy titkot, mely mélyen a felszín alatt van, láthatatlanul. Hol volt a csillag, melynek ott kellet volna állnia felette?
Számos kiállításon szerepelt már akvarelljeivel, s ha eljött hozzánk, hosszasan elbeszélgettek apámmal. Én már messziről felismertem: sötétkék franciasapkájáról, koromfekete hajáról, gondozott szakálláról. Sietett az iskolába diákjaihoz, kezében szorongatta fekete táskáját, mintha vigyázott volna rá. Igen, ő volt Vinkler Imre, akit a hajó hozott - vagy a tenger? Együtt utaztak apámmal Párizsba (a fényképet még mindig őrzöm, mely róluk készült), az álmok városában. Jól kijöttek egymással, két halk szavú művész. Apám mindamellett mégsem tudott úgy a bizalmába férkőzni, hogy a problémáját megtudja, és tanácsot adhasson neki. A titkát hurcolta tovább, egyedül. Mígnem a zúgó tenger, mely feltámadt benne, örökre elvitte. Azóta is őrzi titkát a habok alatt...
Az öreg Oláh Sándorral előbb a tárlatokon, jóval később pedig akkor találkoztam, amikor apám elvitt hozzá. Látni szeretett volna, mert nehezen tudott kimozdulni a lakásából, és nagyon szerette, ha meglátogatták. Az talán még eloszlathatta a csendet, mely rátelepedett, szinte megbénítva hátralévő életét. Nehéz volt már vele a kommunikáció. Szomorú érzés így látni egy művészt, akinek ott heverhetett a lába előtt az egész világ, s a képei is bizonyítják, hogy mennyire a művészetnek élt. A múzsája végig alkotásra késztette. Festészetében ott volt az a belső tűz, amely szakadatlanul lobogott, ösztönözte, s ez jól látható szebbnél szebb képein. Öregen pedig a zsugorodó világot látta, annak is csak egy darabkáját az ablakából: a gimnáziumot a térrel és a parkot az ostorfákkal. Ez maradt mozgalmas életéből. Meg az a néhány vendég, aki még ellátogatott hozzá...