— Egy valamikori középosztálybeli család második gyereke vagyok. Anyám mintegy tíz éve meghalt, apám pedig új családjával Kanadába vándorolt — nem is nagyon tartom vele a kapcsolatot. Volt egy két évvel idősebb nővérem. Hirtelen hunyt el, és azóta szinte teljesen egyedül vagyok a nagyvilágban. Anyám már nem élt, amikor a nővérem megismerkedett egy munkatársával, akiről eleinte nem tudta, hogy nős. Nagy volt köztük a szerelem, én tudtam minden titkukat — aput ugyanis nemcsak az ilyesmi, de mi ketten sem igazán érdekeltük, hát egymásra voltunk utalva.

Amikor a nővérem teherbe esett, a férfi azt mondta neki, legyen türelemmel, elintézi a válást, és mire a baba megérkezik, megesküdnek. A férfinak a házasságában nem született gyermeke. Határozottan állítom, hogy a testvéremék kapcsolata nem anyagi érdekeken alapult, egyszerűen csak szerették egymást, és örültek a babának. A férfi kereskedelmi utazó volt, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Nem is tartózkodott itthon, amikor a nővérem megszülte az egészséges, gyönyörű kislányukat. A baba már három hónapos volt, amikor a testvérem értesítést kapott, hogy a férfinak nyoma veszett valahol Líbiában. A hivatalos szervek azt gyanították, hogy három külföldi üzletemberrel együtt túszként tartják őket fogva valahol Keleten. A nővérem megszállottan akarta, hogy a lánya anyakönyvi kivonatában szerepeljen az apja neve. Igaz, elég körülményesen és nagy költségek árán, de a fogkeféről, fésűről vett DNS-mintával sikerült igazolni a férfi apaságát.

Az édesapám újranősült, és két év múlva kivándoroltak — azóta csak karácsonyi üdvözlőlapot küldünk egymásnak. Én sajnos senkivel nem tudtam kialakítani komoly kapcsolatot, igaz, nem is nagyon igyekeztem, hiszen ott volt a nővérem és a kislány. A pici kétéves volt, amikor a nővérem — a sok unszolás hatására — hozzáment egy régi ismerősünkhöz. Azt mondta, nem akar tovább a terhemre lenni, eleget törődtem velük, neki ez a kapcsolat nem számít sokat, de így legalább a kislánya teljes családban nőhet fel. Az esküvő után ott maradtak velem a háromszobás lakásban, így követni tudtam házasságuk alakulását. Eleinte jól meg is voltak, de a kislány — ahogy nőtt — egyre jobban idegesítette a sógoromat, aki ezt nem is titkolta. Egy ideig még kínozták egymást a testvéremmel, aztán a nővérem beadta a válókeresetet, és elváltak. A volt férj többé feléjük sem nézett, egészen a múlt évig.

Nagyon szerettem a kislányt, rajta kívül semmihez sem ragaszkodtam igazán. Ő lett az életünk központja. Amikor két évvel ezelőtt a nővérem a szemem láttára meghalt — mosogatás közben egyszerűen összecsuklott, ennyi volt az egész —, azt hittem, nem tudom átvészelni a tragédiát. De ott volt a kislány, tehetetlenül, segélykérően kapaszkodott belém, még járni sem akart egyedül, babaként vittem magammal mindenhová. Lassan ismét elkezdett beszélni, és anélkül, hogy bárki mondta volna neki, anyunak szólított, én pedig az ég ajándékaként könyveltem el, hogy anyjának fogadott. Talán fél év múlt el a nővérem halála után, amikor hivatalos értesítést kaptam, hogy a kislány apja egy nagyobb pénzösszeget hagyott a gyermeknek, még mielőtt útra kelt volna Ázsiába. Hogy miért csak hét év után kaptam kézhez az értesítést, ma sem tudom, de nem is kutatom tovább. A környezetünkben híre ment, hogy a kislányról gondoskodott az apja, és ennek hallatán jelentkezett a nővérem volt férje. Arra hivatkozva akarta elvenni tőlem, hogy ő volt vele pici korától, nagyon szereti, és fel akarja nevelni. Azt hittem, megbolondulok, egyik intézménytől a másikig, ügyvédekhez rohangáltam, és végül per lett a dologból. Az ügyvédnőm — cselesen — azt mondta a bíróságon, igaz, hogy a kislánynak van zárolt számlája, de az apja akarata szerint csak akkor nyúlhat hozzá, ha nagykorú lesz. Erre a volt sógorom válasza: nem gond, majd valahonnan kölcsönt vesz fel addig, amíg a kislány nem lesz nagykorú! Persze, semmiféle kölcsönt nem vehet fel, hiszen nincs állandó munkája, és egyébként ezzel a kijelentéssel elárulta, miért ragaszkodik a gyerekhez — akit utált, amíg vele élt.

A volt sógorom elvesztette a pert, de úgy látszik, nem érti, hogy semmi esélye sincs, és fellebbezett. Tudja, a másfél évi pereskedés alatt megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a lányomat semmiképpen sem adom oda, ha kell, lemondok arról az átkozott pénzről is, amely miatt annyira vonzó az egykori mostohaapja számára. Most — és amíg élek — én vagyok a gyerek anyja, nekem ennyi is elég. Anyaságom története bizonyítja, hogy ő az enyém, hozzám tartozik, és amíg bírom, addig senkitől nem kérek segítséget. Mert ilyenek az anyák!

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com