A dél-bánsági Sándoregyháza nyelvileg sokrétű közössége sorrendben hetedik alkalommal vállalta el az anyanyelv nemzetközi napjának méltatását a pancsovai községben. Ezzel egy állandósulni tetsző szokást tart életben, amelynek „díszviseletén” a tolerancia és a multikulturalizmus legapróbb motívumai is fellelhetőek.
Mottó: „Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs” (Márai Sándor).
A korábbi évekhez hasonlatosan az idei központi rendezvény is a falu helyi közösségének tanácsa, a Moša Pijade Általános Iskola, a Žarko Zrenjanin Művelődési Ház, a helyi magyar és bolgár művelődési egyesületek, valamint a pancsovai In medias res nevet viselő Euroregionális Központ összefogásával valósulhatott meg. Egy olyan eseményt rendeztek, amelyen a személyes tiszteletüket tévő községi és hitköz(ös)ségi elöljárók, továbbá a tartományi és a nagykövetségi küldöttek helyett maguk az anyanyelven — paltyén, bolgár, román, magyar, szlovák, szerb, macedón, valamint roma, görög, olasz és héber nyelven — megfogalmazott gondolatok kértek és kaptak szót.
A mindvégig színesen pergő műsorban néhány vers, ének és népi tánc erejéig a helybéli fellépőkön kívül a különböző korosztályú pancsovai, omlódi, hertelendyfalvi, székelykevei, galagonyási és szendrői csoportoknak tapsolhatott a nagyérdemű. A rendezvény magyar színeit a sándoregyházi általános iskola harmadikos és negyedikes anyanyelvápolói, a Bonnaz Sándor MME tizenegy fős asszonykórusa, valamint a zömmel székelykevei diákokból álló Dél Pacsirtái gyermekkórus képviselték. A nevezett csoportok felkészítő pedagógusai Almási Júlia és Györfi Sándor voltak.
Köztudomású, hogy noha planétánkon több mint hatezer nyelven beszélnek, ezeknek mintegy fele veszélyben van — havonta két, őshonos lakosok által használt nyelv hal ki. Tekintettel arra, hogy egy nyelv utolsó művelőjének elhalálozása után annak felelevenítése már szinte lehetetlen, a nyelvészek már akkor veszélyeztetettnek minősítenek egy nyelvet, amikor alkalmazóinak száma százezer alá csökken.
Sándoregyházán e rendezvény hét esztendővel ezelőtt jutott éltető táptalajhoz. Azon a településen, ahol a legutolsó önálló, majd kombinált magyar tannyelvű általános iskolai tagozatról lassacskán már csak az évkönyvek megsárgult lapjai, a korabeli fotográfiák és az idősebb helybéliek nemzedékei tudnának beszámolni. A magyar fiatalok nyelvi felzárkóztatásához jelenünkben a fakultatív módon választható iskolai anyanyelvápoló órák, a hittanórák, illetve a művelődési berkekben csordogáló tevékenységek kínálnak némi kapaszkodót. Nem sok, de több a semminél! Arra mindenképpen elegendő, hogy igazolja egy anyaországi tévés kolléga frappánsnak tűnő megjegyzését: itt, ezen a tájon, bizony, még kihalni sem könnyű.
