— Tudom, hogy a negyven életév még nem az utunk vége, de annyi biztos, hogy nagyon sok esemény, élmény fér bele, melyet aztán szép vagy csúnya emlékként viszünk magunkkal — mondja megfontoltan, miközben a szemüvegét törölgeti, mintha a múlt zavaros képeit akarná eltüntetni. — Elég sok idő kellett ahhoz, hogy megértsem, anya miért csak a húgomat veszi ölbe, miközben nekem ott kell állnom anya székének támlájánál — mert, ugye, én vagyok a „férfi”. Nagyon hittem a szüleimnek. Azt mondják, okos kis kölyök voltam, sokkal előbb tanultam meg olvasni, mint a korombeliek, szerettem a meséket, sőt magam is kitaláltam, minden érdekelt az engem körülvevő világból. Így azt is elfogadtam, hogy a „férfiaknak” nem illik az anyjuk ölébe ülni. Ketten voltunk testvérek, a húgom három évvel fiatalabb. Anya magyarországi származású, nem volt rokona a közelben, és a szülei is a szlovák határ mentén éltek. Csak a nagyapát ismertem meg, a nagymama meghalt, amikor még baba voltam. A családunkban nálunk nem volt szokás a kötetlen beszélgetés. Azt hiszem, nálunk mindenki a maga terhét viselte, és magányosan szenvedte el.

Iskolába indultam, amikor először hallottam, hogy anya nem is az én anyám. És néhány év múlva már ismertem a történetet, de megérteni nem tudtam. A szüleim házassága egy átlagos, fiatal pár szerelméből jött létre. És még ma is remélem, hogy nem véletlenül jöttem a világra. De az anyám találkozott valakivel, aki talán jobban tudta kezelni a kapcsolatukat, hát lelépett vele egy délután. Még a második életévemet sem töltöttem be, amikor apával egyedül maradtunk. Az anyám szökését követő időszakra nem emlékszem, amire viszont világosan, az a családunk az új anyuval, majd hamarosan a húgom születése. Szerényen éltünk, mert csak az apám dolgozott. Anyának nem volt jugoszláv állampolgársága, így elég sokáig otthon volt velünk. Nem mondhatom, hogy rosszul bánt velem. Nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is a fenekemre vert volna. De mindennap a kapuban várta apát, és már ott beszámolt neki minden csínytevésemről. Sokszor olyanról is, amelyet el sem követtem. És ilyenkor apám már a kertkapuban kikapcsolta a nadrágszíját, és azzal adta a napi nevelési adagokat. Sokszor felrémlik előttem apám valósággal eltorzult arca, ahogy azt sziszegi: nem leszel olyan, mint az anyád. Hát így nőttem fel.

Tizenéves voltam, amikor az anyám egy nyugati országból jelentkezett karácsony előtt. Küldött csomagot, benne néhány igazán szép téli holmival: kötött pulóverek, meleg tornaruha, téli cipő. Ezután rendszerint minden karácsony és húsvét előtt küldött csomagot, de soha egyetlen sor üzenetet sem írt. Már középiskolás voltam, amikor először jött látogatóba az új családjával: a férjével és a fiával. Mivel mi, gyerekek nem tudtunk beszélni egymással, így csak méregettük egymást. Az idegen testvérem odabújt az anyja öléhez, és ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy én is odabújjak. De ehhez már nagy voltam, és elég okos is, hogy tudjam: ezzel megsérteném apámat és a feleségét.

Befejeztem a szakközépiskolát, elhelyezkedtem, apámékkal laktam, de nem sokat voltam otthon. Valahogy úgy éreztem, hogy nem tartozom már hozzájuk. Elmúltam húszéves, amikor megnősültem, és rögtön különváltunk a szülői háztól. Sajnos nem sokáig éltünk együtt. Azt hiszem, még éretlenek voltunk a házasságra, így nem csoda, hogy két év múlva elváltunk. Mivel én voltam az idősebb, magamra vállaltam a válás miatti felelősséget, és azt mondtam a szülőknek, nem lehet gyerekem, és nem akarom, hogy a feleségemet megfosszam az anyaság szépségétől. Azóta egyedül élek. Volt néhány sikertelen párkapcsolatom, de egyikből sem lett házasság. Múlnak az évek, és én lassan elfásulok. Sokszor úgy érzem, hogy a szívem helyén egy jókora darab szén van, és az sehogyan sem kap lángra. Megtanultam főzni, fel tudom varrni az ingemre a gombot, vasalok, ha kell, egyszóval mindent megtanultam. Csak élni nem tudok. Úgy látszik, sem egyedül, sem mással. Van lakásom, munkahelyem, van is, meg nincs is családom. Az apám ugyanis meghalt, de egész életében rám olvasta: olyan ne legyél, mint az anyád. Nem tudom, van-e bennem valami az anyámból. Ha van, azt szeretném kitörölni a génjeimből. Egyébként úgy tudom, hogy ő is meghalt. Apám felesége még él, egyedül van a házban, a húgom a családjával külön él. Ők alkotják a legközelebbi családi kört, habár igazából sosem éreztem azt, amiről azok mesélnek, akiknek a családja egyben maradt. Azért az élet megy a maga útján. Sorakoznak az emlékek, szépek és csúnyák. De a legszomorúbb és legfájóbb, hogy gyerekként az anyám vétkéért kellett vezekelnem.