— Igen, jómagam is tudom, hogy sokan azzal kezdik önálló életüket, hogy először azzal róják le kegyeletüket elhalt szüleik iránt, hogy teljesítik a kapott feladatot — mondja határozottan Jolán. — Én igazából már gyerekkoromban kaptam az anyámtól egy ilyen feladatot. Középiskolás voltam, nem is értem fel ésszel teljesen, mit is jelent ez számomra. De anyám a halála napjáig emlékeztetett arra, amit szerinte nem volt szabad elfelejtenem. Értelmiségi család egyetlen, kései gyereke vagyok. Az anyám falusi tanító néni volt, apám a községházán telekkönyvekkel foglalkozott. Velünk élt az anyai nagymama, aki valójában nemcsak a háztartást, hanem a családunk életét is igazgatta. Az anyám egy törékeny, halk szavú, aranyszívű ember volt, aki számára nem létezett rossz ember, nem volt igazságtalanság. Az apám valamivel életrevalóbb volt, de magabiztosságból ő sem verte a díszlépést. Ha most visszagondolok a gyerekkori éveimre, szinte magam előtt látom a nappali szobánkat, ahol anya íróasztalán mindig volt egy halom füzet, melyben a feladatok javításra vártak. Apa cigarettával a füle mögött ül az öblös fotelben, kezében az aznapi újság, de nem olvas. Főleg télen imádtam az ilyen estéket, a cserépkályha ontotta a meleget, a nagymama csöndben behozott egy tálcán jó néhány barnára sütött tökszeletet, és a szoba megtelt mézédes illattal.

Mindezt csak azért említettem, hogy megértse: én szeretetbe burkolva váltam felnőtté. Már fiatal koromban sokkal határozottabb és életrevalóbb is voltam a szüleimnél, de azért nagyon jólesett, hogy számukra én voltam a világ közepe. Egyetemi tanulmányaimat Újvidéken fejeztem be, irodalom szakos tanár vagyok, de sosem dolgoztam iskolában. Igazi könyvmoly vagyok, véletlenül kaptam állást az újvidéki könyvtárban, és ott is ragadtam. Van még négy évem, és akkor nyugdíjba vonulhatok. Másodéves voltam, amikor megtörtént a szomorú esemény. Aznap anyám iskolájában ő volt az ügyeletes a szünetekben. A negyedikesek csengetés után is kint maradtak az udvaron, mert késett az autóbusz, mellyel a testnevelő tanár jött a városból munkára. Anya fogott egy könyvet, és leült a lépcsőre, míg a gyerekek lármáztak körülötte. A fejét kétségbeesett kiabálásra kapta fel, mely a szomszédos legelőről jött. Rohant a hang irányába, miközben egy hat gyerekből álló csoport szaladt feléje, sírva kiabálva: a Miki lebukott a gumiról, és nem jött fel! A legelő szélén ugyanis volt egy jókora gödör, mely idővel megtelt vízzel, és a közelében élő gyerekek gyakran használták fürdésre. Az említett csoport ellógott az iskola udvarából. A víz partján néhány autógumi töltötte be a csónak szerepét. Ebből bukott ki az egyik fiú. És hiába rohantak a szomszédok, a kollégák, a fiút a helyszínre érkező mentők holtan találták a „tó” szemben levő partján. Anyámat az eset teljesen tönkretette. Senki sem vonta felelősségre — még a szülők sem —, de a lelkiismerete olyan erővel uralta, hogy néhány hónap múlva rokkantsági nyugdíjba tették.

A családunk élete teljesen megváltozott. A nagymama gyorsan meghalt az esemény után, apám nem tudta, hogyan segítsen anyámnak elviselni a lelkén ülő terhet. Lassan elidegenedtek egymástól. És mindketten nekem panaszkodtak. Anyám napi rendszerességgel elmondta, ha ő már nem lesz, az én feladatom marad az elhunyt tanítványa sírját rendben tartani, mert a szülei nagyon szegények. A tragikus esemény napján minden évben misét kellett szolgáltatnom a fiú lelki üdvéért. Ha pedig fiút szülök, feltétlenül Miklós legyen a neve, mint az elhunyt tanítványának.

Sokszor úgy éreztem, hogy anyám hagyatéka nagyobb teher számomra, mint a magam ügyei. Amikor férjhez mentem, a párom — és főleg a családja — nem tudta megérteni, miért kell tiszteletben tartanom anyám kívánságait, hiszen nem ő volt a felelős a szerencsétlenségért. Tudja, sokszor nekem is furcsa volt. De ahogy idősödöm, egyre inkább megértem anyámat, pontosabban csak most értem meg igazán, hogy az ő világában csak jó dolgok történhettek. Hiába volt az őt felmentő hivatalos jelentés, anyámnak az igazi bírája a lelkiismerete volt. Régivágású tanügyesként úgy gondolta, a tanító minden helyzetben felelős a gondjára bízott tanulókért. És ez alól szerinte nincs felmentés. Két lányom van, a fiatalabbikat Mikinek becézzük — apukám véletlenül ragasztotta rá ezt a becenevet. Én senkinek sem említettem, mit jelent ez a név nekem, illetve mit jelentett anyámnak. Én az ő hagyatékát tartom tiszteletben. És ha ilyesmire gondolok, akkor azon az éjszakán biztosan anyával álmodom, ahogy ül az íróasztalánál, szemüvegét lehúzza az orrára, és csak csöndesen mosolyog. Ha felébredek, mindig újra megfogadom: nem törlöm le a mosolyt az arcáról.