Magáról ezt írja: „A képek nagyon személyesek. Nem a néző szemével alkotok. Amit szeretnék, hogy azok a gondolatok, amelyek vizuális formában megjelennek képeimen, hasonlóan ugyanazokból a gyökerekből, rég megélt eseményekből, élményekből táplálkozva, egy időutazásra vigyék a szemlélődőt, vissza a gyerekkorba vagy egy rég elfeledett emlékhez. Soha nem fogja ugyanazt a történetet jelenteni számára, mint az én számomra, de az a gyermeki tisztaság mindenkiben ott van, csak elő kell tudni csalni, hogy átérezhetőek, átélhetőek legyenek a képeim. Úgy lenni gyermek, hogy közben tudjuk, hogy felnőttek vagyunk, jó dolog.”

* Rajz és földrajz szakon végeztél a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. A lényeg, hogy legyen benne rajz? 

— Haha! Igen, együtt jött a kettő, az én fejemben ez a kettő együtt jár. Én az első generációsok között voltam, akik Magyarországon tanultak, kilencen vagy tízen jöttünk Vajdaságból ösztöndíjjal. A feltétel az volt, hogy ha befejezzük tanulmányainkat, vissza kell jönni Vajdaságba. Természetesen így is tettem, az egyetem után Magyarkanizsán és Törökkanizsán kezdtem tanítani. Közben posztgraduális képzésen elkezdtem a környezetvédelem szakot, így a hét egyik felében Szegeden voltam, a másikban tanítottam. Három nap alatt 29 órám volt. Na ilyen őrültséget már nem vállalnék. Most is tanítok, heti egy napot a szomszéd faluban, Terényben lévő Budapest Schoolban, ami nagyon jó, hiszen gyerekek között vagyok, de itt csak egy maroknyi gyerek van, az egész suliban vagy húsz. Ez nem egy átlagos iskola, a tanulók főleg kint vannak a természetben. Esőben, napon, erdőben vagy mezőn, rollerező, mezítlábas gyerekeket találsz itt. Igazi zöldiskola ez nyitott, szabad diákokkal. 

* Ez jól hangzik, mi nem ilyen iskolákba jártunk gyerekként.

— Hát nem. Én annak idején nem voltam a legnagyobb barátságban a tanárokkal, de például az általános iskolás osztályfőnökömre, Deák Ilonka nénire szívesen emlékszem, ahogy férjére is, akit mindenki csak öreg Deáknak hívott. Deák István kémia-fizika szakos tanár egy szenzációs figura volt. Később, amikor már én is tanár lettem, tehát kolléga, ő tanított meg édesapám mellett a pálinkafőzés minden csínjára-bínjára (mondja mosolyogva).

* Mielőtt a festészetről beszélgetünk, azt mondd meg, hogyan jött az életedbe a zenei vonal, hiszen több zenekarod is van/volt.

— A zene valahol mindig is ott volt. Már Szegeden is volt egy kutyaütő zenekarom, mely a nagy szerelmem volt, és az is maradt, aztán amikor Budapestre költöztem, a volt főiskolás barátaim megkerestek, hogy lenne-e kedvem zenélni velük, és volt. Ebből lett a Mered zenekar. Sok fellépésünk volt, most létezünk is, meg nem is, egy kicsit szünetelünk. Most ott van a Leopatia, nemrég került fel a netre az új klipünk. Emellett pedig Szegedi Szabó Béla volt osztálytársammal, Barlog Karcsival és még néhány baráttal Tom Waits- és Nick Cave-dalokat csinálunk. Én magyarul szeretek énekelni, úgyhogy egy picit tartok is tőle, de iszonyú jó lesz.

* Beszéljünk a képzőművészetről, azért mégiscsak ez a művészeti ág dominál az életedben. Legutóbbi kiállításod erdőkbe visz bennünket. Miből merítesz, hogyan jönnek eléd a témáid?

— Mindig foglalkoztat valami, mindig jönnek az ötletek. Felírok, lejegyzek, lerajzolok, firkálok mindent, így állandóan gyűlik az anyag. Az Erdő sorozatot nagyon nagy kedvvel csináltam, hiszen én is ölelgetem a fákat, fontos számomra a természet, gyerekkoromban is rengeteget kóboroltunk kint a bátyámmal, akivel sokat madarásztunk, mivel ő ornitológus. És most is egy zöldiskolában tanítok. Én hiszek a véletlenekben vagy a Gondviselésben, nevezd, ahogy szeretnéd. De volt, hogy Klára lányom firkáiból inspirálódtam, s abból jött létre egy sorozat, a Csend-Határ-Vonal, melyet a törökkanizsai Kulturális Zónában is bemutattam, ott Klárigráfiák volt a kiállítás címe.

* „Az erdő mint motívum mind a természethez való visszatérés, mind pedig a társadalomtól való elszakadás tere, amely egyszerre lehet menedék és veszélyforrás” — áll a kiállításod leírásában. Veszélyforrás?

— Lehet mindkettő, igen. Amikor besötétedik, én is érzem a zsigeri félelmet, ami nagyon jó. Kérdés, miért érzem ezt. Mitől kellene félnem? A szarvasok, ha meghallanak, az ellenkező irányba kezdenek futni. Mókus nem fog a nyakamba pottyanni. Ezek tanult dolgok a sötét erdő mélyéről. De amikor rádöbbensz, megérted, hogy buta voltál, elkezded levetkezni ezeket a félelmeket. Mindig eszembe jut Shrek, amikor Fionával sétál az erdőben, s az megkérdi: te nem félsz az erdőben? Az a válasz rá, hogy: Én? Nálam szörnyebb nincs az erdőben. Én is így vagyok ezzel. 

* Fontos számodra a visszajelzés? Hogy beszéljenek a képeidről? És ha igen, akkor kiket kérdezel meg egy-egy kiállítás után?

— Igyekszem minél több embert megkérdezni, mert mindenkinek a véleménye érdekel. A szűk család általában dicséri az embert, ami jólesik, hiszen tőlük minden jólesik, de legyen valami kritika. Szeretem kikérni az alkotótársaim véleményét is. Szeretem azt is, ha lehúzzák. Jó, ha valaki foglalkozik velük, mindegy, pozitívat vagy negatívat mond-e. Az zavar, ha semmit nem ébreszt fel a szemlélőjében a kép. Sokat dolgozom az önmarketingen is, a mai világban ez ugyanis elengedhetetlen. Jelen kell lenni a közösségi oldalakon, beharangozóvideókat készíteni egy-egy kiállításhoz, de ez nem könnyű, ráadásul olyan sok információ kering fenn, hogy az én tárlataim csak egy kis, halk szisszenésnek számítanak a nagy egészben. Ezért nehéz eljutni a visszajelzésig, vagy hogy foglalkozzanak veled, s ezért is örültem meg annak, hogy megkerestél. A megnyitókra saját kézzel készítettem meghívókat, Klára-borítékokat, de sokan magasról tesznek rá. A galériák egymás között sem beszélnek, nagy az irigység, elég hiú társadalom ez, féltik a kapcsolataikat. Persze én is próbálom eljuttatni a műveimet hozzájuk, mert sokat számítana, ahogy az is, ha valaki átvenné a marketinget. Sok energiám rámegy, és szívesebben csinálnék mást ehelyett. Például erdőket és fákat festenék.

* Alakjaidnak van testük, de nincs arcuk. Miért?

— A képeimen minden alak létező személy, hiszen saját fotóimat használom fel. Ezek elcsípett vagy beállított mozdulatok, meg szoktam kérni néha a lányom és a párom, hogy álljanak be nekem egy kimerevített képbe. Ezeket gyűjtögetem, mappákba rendezem. Ülő, álló, fekvő figurák, férfiak, nők. Nincs arcuk, mert nem akarom, hogy személyhez kötődjenek, nincs jelentősége. Megpróbálom az eszköztáram szikárosítani, nem szeretném a nézőt más irányba terelni például egy, az arcon megjelenő érzelemmel. Magritte-ot tudom példaként hozni a letisztultságra, a szimbólumok egyszerűsítésére, s bár más formában, de én is valami ilyesmire törekszem. A kompozícióval egyébként sokat szöszölök, melyik alakot emeljem be, melyik mozdulatot, mekkora legyen, hova kerüljön.

* Arc nincs, van azonban textúra. Tapintható dolgok.

— Igen. Szeretem az anyagot, a sercegést. Anyagfüggő vagyok. Kell a tapintás, a tapicskolás, a ragasztás, az újrafelhasználás, a vizes technikák. Belekeverek a festékbe hamut, szenet. Ez lehet, hogy még a gyerekkorból jön, mindig szerettem dagonyázni. Én voltam az, aki a legnagyobb nyári szárazságban is sárosan ment haza. Ezért sem szeretem, ha valaki számítógépen nézi a képeim, mert ott nem jön át a felületgazdag, szemet ingerlő oldaluk. Balassagyarmaton, a Szerbtemplom Galériában van az Erdő című kiállításom, jelentkeztek iskolák tárlatvezetésre, mesélek majd nekik a képekről, és megengedem, hogy megsimogassák őket. Nagy kárt úgysem tehetnek bennük, a felületet bármikor tudom restaurálni, sőt, lehet, hogy utána akár még jobb is lesz. 

* Min agyalsz manapság, mit hoz a következő időszak?

— Erről nem beszélnék, mert nálam az új ötleteknek, esszenciáknak ki kell állniuk az idő próbáját. Akkor valósulnak meg. Nem egy történet radírozódott így ki az életművemből. A természettel való kis térjáték most nagyon elkapott, lehet, hogy következő elemként behozom a vizet, még meglátom. Nagy álmom kiállítani a Szabadkai Kortárs Galériában, remélem, ez is megvalósul egyszer. De mindenhova szívesen megyek, ahova hívnak, kiállítani való anyagom van bőségesen. 

Fotók: Torok Melinda, Ágoston Lóránt és Szerda Zsófi