home 2024. április 22., Csilla napja
Online előfizetés
Amit kitervez, azt meg is valósítja
Szerda Zsófia
2024.03.10.
LXXIX. évf. 10. szám
Amit kitervez, azt meg is valósítja

Ő Székely Zsófia. Aki mintha egy francia filmből érkezne. A kávézóba nem is belép, hanem belibben. Frissen végzett művészetmenedzsment szakon, jelenleg a Szabadkai Kortárs Galéria ösztöndíjasa, tagja a Streamlet Art Associationnek. Hiányszakma az övé, összekötő kapocsként működik művész, művészet és befogadó között.

— Milyen cuki bögrében adják itt a kávét, mint A szépség és a szörnyeteg kis csészéje, olyan — mondja, amikor elénk teszik a tejhabtól duzzadó cappuccinókat. És ez talán jól tükrözi azt is, hogy milyen személyiség is ő. Nyitott, dolgokra rácsodálkozni tudó, kíváncsi, aki szereti a szépet, és mindent észrevesz. Mint egy jó művészeti menedzser. Zsófi a gimnáziumban természettudományi szakra iratkozott, de ezután a társadalomtudományok felé vette az irányt. — Már kicsi koromban, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, nem tudom, de nagyon okos szeretnék lenni. Idegesítően tudálékos kölyök voltam, egyértelmű volt, hogy természeti szakra iratkozom. Soha eszem ágában sem volt ezzel foglalkozni, viszont jó alapot adott mindenhez. A gimi végén nem tudtam, hova tovább, pedig én olyan ember vagyok, aki mindig tudja, mit akar, mindent előre kitervez. Annyit tudtam, hogy az emberek, a művészet és a kultúra érdekel. Szerencsémre éppen akkor indult a közösségszervező szak a Szegedi Tudományegyetemen, én voltam az első generáció. Aztán jött a következő szerencsés véletlen, amikor befejeztem, hiszen ekkor indítottak — szintén első alkalommal — mesterképzést művészetmenedzsment szakon, ugyanúgy a SZTE-n. S ekkor már tudtam, ez az én utam. 

* Mire készített fel a szak?

— Sok elméleti, de talán nem elég gyakorlati tudást kaptunk. Összességében nagyon jó szemléletet adott, sok mindenben felnyitotta a szemünket, kialakított egy művészetszervezői attitűdöt. Amit egy kicsit hiányoltam, hogy nem nagyon volt kapcsolatunk a művészet szakos hallgatókkal. Pedig jó lett volna már az elején megismerkedni a korombéli művészekkel. A vége felé megint elkapott a pánik, hogy mi lesz velem, ha vége, aztán szembejött egy lehetőség, az Erasmus+ ösztöndíja, melyre a diploma befejezése után lehetett pályázni, a feltétel az volt, hogy találjak egy befogadó szervezetet. Én a Szabadkai Kortárs Galériát választottam, hiszen az egyetemi gyakorlatomat is itt csináltam, így most júniusig itt vagyok ösztöndíjasként.

* Miért Szabadkát választottad? Az Erasmussal távolabbi országba is mehettél volna, ha jól tudom.

— Amíg nem voltam párkapcsolatban, elgondolkoztam rajta, de utána meg már azért nem, mert az a tervünk, hogy közösen megpróbálunk külföldre menni egy időre a Kőrösi Csoma Sándor Programmal. Ráadásul minden egyéb, amit csinálok, az itthon van. És őszintén szólva Magyarországra nem is mentem volna, ha már megyek, akkor inkább egy kicsit távolabbra.

* Régóta foglalkozol néptánccal, most már oktató is vagy. Milyen lépéssel táncolt be az életedbe a néptánc?

— Bokázóval. (Nevet.) Már négyéves koromban elkezdtem táncolni, s olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy Dezső (Koós Dezső — a szerző megj.), a párom is táncol, így amikor a VMMSZ meghirdette a néptáncoktatói képzést, belevágtunk. Nem azért, hogy oktatók legyünk, csak már rég nem volt alkalmunk tánccal foglalkozni. Aztán elterjedt a képzés híre, és egy csomó helyre hívtak bennünket oktatni. Így kerültünk Bánátba is két településre, s most Hajdújáráson és Királyhalmon tanítunk.

* Mit szeretsz a legjobban a táncban?

— Mozogni. Bulizni. Jó emberek között lenni, s szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Ez utóbbit addig nem tudtam, amíg el nem kezdtem oktatni. Egyébként mindennel így vagyok, amíg ki nem próbálom, azt gondolom, hogy én ezt biztosan nem fogom tudni jól csinálni. Aztán lassan belejövök. Amit a fejembe veszek, azt addig csinálom, amíg meg nem tanulom, csak előtte félek nagyon. És idegesít, ha elsőre nem sikerül. Tavalyelőtt a nyaraláson kipróbáltam a supot, és nem ment. Órákon át gyakoroltam, a parton már mindenki rajtam röhögött, de nem adtam fel, és sikerült.

* Szerinted a kultúra tud közösséget építeni?

— Biztosan, csak nagyon sokszor megjelenik egyfajta sznobizmus. Az emberek nem mennek el egy-egy kiállításra, előadásra, mert azt hiszik, nem fogják megérteni, vagy hogy úgysem fog nekik tetszeni, esetleg azt, hogy muszáj, hogy tessen, és mi van, ha nem. Pedig a kortárs művészetnek nem feltétlenül az a célja, hogy gyönyörködtessen, inkább az, hogy elgondolkodtasson, és beszélgess másokkal arról, amit láttál. Ezért fontos olyan programokat csinálni, amelyek miatt azok is eljönnek, akik egyébként nem biztos, hogy eljöttek volna. Manapság sajnos nagyon nehéz bevonzani az embereket egy művészeti programra. Ez még attól is függ, hogy esik-e az eső, vagy mi történik még a városban. Másrészt sok minden misztifikálva van, ami a művészethez kapcsolódik. A sznobizmust, melyet említettem, az intézmények részéről is érzem, mintha szándékosan nem akarnának közérthetővé tenni dolgokat. Persze nem a lebutításra gondolok, de egy elvontabb kiállításhoz lehetne olyan szöveget írni, amelynek elolvasása után az ember kedvet kap bemenni és megnézni. Mintha néha szándékosan éreztetnék a művészet iránt érdeklődőkkel, hogy nem elég okosak hozzá.  

* Hol látod magad a közeljövőben, szíved szerint mit csinálnál leginkább?

— Olyasmit, ami sok művészeti ágat, sokfajta embert összeköt. Olyan projektumokon dolgoznék, amelyeknek hatásuk van másokra, akár rövid, akár hosszú távú. A rövidre jó példa egy flash mob, mely meglep, mosolyogsz rajta, amíg nézed, a hosszú távúra pedig az a csúnya, új aluljáró, mely sokkal szebb lenne, ha megbíznánk művészeket, hogy kifessék.

* Szerintem én kitaláltam neked egy munkahelyet. Neve még nincs, de az az ember lehetnél, aki kitalálja, hogyan lehetne művészettel megtölteni az utcákat, nyilvános tereket.

— Ez tetszik. Benne vagyok. (Nevet.) Ki kellene használni Szabadkának azt az adottságát, hogy ilyen sokféle ember él itt együtt. Színes társaság lakja szép városunkat, és jó lenne nem széthúzni, hanem olyan kulturális programokat csinálni, amelyek által az emberek rájönnek, milyen jó itt együtt élni. Továbbra sem a kortárs képzőművészet világában képzelem el magam, de a galéria nagyon jó kiindulópont, hogy megismerjek embereket, lássam, hogyan működik egy intézmény, milyen a művészeti szféra Vajdaságban.

* Nem tudom nem észrevenni, hogy mindig hihetetlenül csinos vagy, egyedien öltözködsz, kis kiegészítőkkel, sapkákkal színesíted az outfited. Ezt előre kitalálod?

— Képzeld, én mindig előre kikészítem, mit veszek fel másnap. De nemcsak azért, mert ennyire fontos számomra az öltözködés, persze az, hanem azért is, mert nehezen ébredek fel. 10 perccel indulás előtt kelek, belebújok a ruháimba, és már lépek is ki az ajtón. Nincs időm reggel kreatívkodni, pedig imádok egy picit más lenni, mint a többiek, még ha manapság nehéz is újat mutatni. És hát bevallom, jó érzés, amikor egy kirakat üvegében meglátom magam, és elégedetten biccentek.

* Hogyan definiálnád a stílusod?

— Elegáns, bohém jegyekkel. Szeretem a nőies dolgokat, de változó a stílusom. Ha feljön rám néhány kiló, akkor bizonyos darabokat nem fogok felhúzni. Szinte mindig turkálókban vásárlok, tele vannak kicsekkel. A többi ruhám pedig én magam varrom. Most éppen egy táskát. És ékszereket is készítek. Van a body positivity, mely egy fontos mozgalom, de egy dolog elfogadni a tested, és más dolog találni rád megfelelő cuccokat, mert vagy a fenekedre jó, vagy a derekadra. Nem minden alkatra gyártanak ruhát. Ez a nagyobb baj. Úgyhogy én ezért is varrom magamnak a ruháimat. És nem akarok pénzt adni azért, hogy valaki rám igazítsa azt a ruhát, amelyért egyszer már pénzt adtam.

* Adja magát a kérdés: gondolkodsz saját divatmárkában?

— A járvány idején tanultam meg varrni. Online órákat hallgattam, majd vettem egy 120 éves Bagat Višnja gépet, szlovén nyelvű videókból tanultam, hogyan kell használni. Ekkor kezdtem az ékszereket is készíteni, feltöltöttem az Instára, jöttek a dicséretek, a megrendelések. S ekkor az egész átcsapott sorozatgyártásba. Pedig én azért kezdtem csinálni, mert volt egy ötletem, továbbá kedvem is a megvalósításához. S ezután már a hideg rázott, ha le kellett ülnöm egy-egy ékszert elkészíteni a megrendelőnek, mert már nem azt csináltam, amit én akartam, hanem amit muszáj volt. Nem maradt hobbim, mindenből munka lett. A táncból is, az ékszerkészítésből is. Az egészségem kárára is ment, fájt a nyakam, így azt mondtam, elég, egyelőre nem lesz saját kollekcióm. 

* Van-e női példaképed?

— Igen, az anyukám. Nálunk nagyon erős a családban a női vonal. Nagymamáim is belevaló csajok, anyu, a nagynénim is. Nem azért, mert hatalmas dolgokat értek el, de például anyu sokáig azt csinálta, amit nem szeretett, majd ötvenévesen átképezte magát, és saját vállalkozást nyitott. Ezt nagyon tudom becsülni. Végül elérte azt, amit akart, de mégis jó ember maradt, éli az életét, van ideje a családjára, barátaira is. Valahol nekem is ez a célom, hogy szeressem a munkám, kiépítsek egy jó karriert, de megtartsam az egyensúlyt a munka, a család, valamint a lelki és a fizikai egészség között. Mert aki erre képes, arra nagyon fel tudok nézni.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..