Néhány évtizeddel ezelőtt a telecskai (bácsgyulafalvi) általános iskolában nem volt ritka az olyan osztály, amely harmincnál is több tanulót számlált. Napjainkra a gyermekvállalási kedv igencsak megcsappant a faluban, az idén magyar ajkú szülőktől mindössze egyetlenegy gyermek született.

A Balog családban három csemete nevelkedik: Ádám 9, Kristóf 7, Viktor pedig 4 éves.

— Kettőt terveztünk, a harmadik gyerkőcöt, Viktort a Jó Isten ajándékba adta — kezdi a beszélgetést Balog Attila. — Sosem terveztünk a városba költözni, mert azt gondolom, ebben az országban nincs különbség a városi és a falusi élet között, legalább is ami a megélhetést illeti.

Attila programozó, egy belgrádi cégnek dolgozik. Mivel kötetlen a munkaideje, hacsak teheti, a családi gazdaságot vezeti. Az ólban most is három disznó röfög, ezenkívül tartanak szárnyas jószágot, zöldséget, gyümölcsöt termelnek, és még a mézet is ők pörgetik.

— Amire szükségünk van, azt majdnem mind megtermeljük. Nem elsősorban anyagi megfontolásból tesszük ezt, hanem azért, mert így legalább tudjuk, mit is eszünk. Mostanában sokat lehet hallani arról, mi mindent tesznek bele az élelmiszerbe, vagyis hogy mennyire egészségtelen. Csupán a kenyeret és a tejet vásároljuk meg.

Gabriella főállású családanya. Mint mondja, tíz éve munkanélküli, és ha nem a gyerekekkel van elfoglalva, akkor a kertben dolgozik, vagy a háztartást vezeti. A faluban nincs munkalehetőség, a város pedig messze van — busszal való közlekedésre nincs lehetőség. Alkalmi munkákat vállal, ám azokból is kevés van.

Balogék három hektáron gazdálkodnak: dologidőben Attila a számítógép mellől egyenesen a traktorba ül át. Főleg gabonaféléket termelnek.

— A nagyszülőktől megörökölt földet a szintén örökölt, több mint negyvenéves traktorral művelem. A minap bosszankodtam éppen amiatt, hogy semmi szabad időm nincs, ugyanis ha nem programozok, akkor kinn dolgozom a földeken.

Balogék 2007-ben voltak utoljára nyaralni. Nincs nagyon idejük pihenni, hiszen a három gyerek mellett nem könnyű a gazdaságot is vezetni.

— Egyre nehezebb, hiszen a családi kassza minden hónap tizedikéig kiürül, nem is tudom, hogyan vészeljük át az utána következő időszakot. Mire kifizetjük a rezsit és a részletekre vásárolt tűzifát, nem sok marad. Hogy az ország miért bánik mostohán azokkal, akik munkaviszonyban vannak, nem értem. Hiszen az, aki dolgozik, nem jogosult semmiféle támogatásra, akármennyi gyereke van is. Teljesen magunkra vagyunk utalva.

— Szeretnék jó dolgokat mondani, ám sajnos nagyon nehéz. Azt gondolom, ha sokan törekednének arra, hogy jobb legyen, akkor talán az ország eljuthatna egyről a kettőre — mondja Attila, majd hozzáteszi: nem bánta meg, hogy az Isten három gyermekkel áldott meg őket. Mindennap azért küzd — küszködnek —, hogy a csemetéknek meglegyen mindenük, amire szükségük van. A kilencéves Ádámnak például a rajzoláshoz van tehetsége, rajzórákra jár, mellette pedig hegedülni is tanul.

— Inkább lemondtam a továbbtanulásról és abbahagytam a nyelvtanulást, hogy a gyerekeknek ki tudjuk fizetni az órákat. Kristóf néptáncot tanul, a két nagyobb fiú pedig karateedzésekre jár. Igyekszünk kihasználni minden lehetőséget.

Balogék a nap minden percében elfoglaltak, csak az esti órákban lehet együtt a család.

— Úgy hiszem, az embernek ott kellene a legtöbbet kihoznia önmagából, ahol született. Ha a hálóból kihúzunk egy cérnaszálat, akkor maga a szövet is meggyengül, kevesebb lesz, felfeslik, persze a cérnaszál sem ér már annyit, mint a szövetben. Szívem szerint soha nem hagynám el a szülőföldemet. Ha azonban az embert minden oldalról szorongatják, és a szociális háló, a közbiztonság, az egészségügy, az oktatás összeomlani látszik, akkor sokak számára ez tűnhet az egyetlen járható útnak — fejezi be a beszélgetést Attila.