Az Árnyanya című sorozatának fotóit most végre Szabadkán is kiállította a Szabadegyetem Galériájában. Egy kis részlet, egy láb, egy hajfürt, lebbenő függöny, lépcsőrészlet vagy egy könyv borítója. S mindenhová társul egy kis árnyék.    

„Árnyképein a leghétköznapibb események fordulnak át fényköltészetbe, ő maga csak elvétve látható rajtuk, de mindig ott van. Állandó készenlétben. A háttérben. Mindig pont akkor és pont úgy, ahogy kell. Soha nem kívül” — írja Kellerami képeiről Both Gabi, aki szegedi kiállítását megnyitotta a Szent-Györgyi Albert Agórában.

A szabadkai kiállítást Tómó Margaréta újságíró nyitotta meg, akit rokoni szálak is fűznek az alkotóhoz. Ezután egy pogácsával a kezemben csíptem el Annamáriát gyermekei és barátai köréből, hogy még egy picit kikérdezzem, hiszen egészen különleges kiállítást láthatott az, aki a Szabadegyetemre látogatott.

* Milyen gyakran van a kezedben fényképezőgép? Egyáltalán géppel fotózol, vagy mobillal?

— Mobillal csak nagyon keveset fotózom, mert nem túl jó a telefonom, az optikája igen gyenge, ráadásul körülbelül másfél éve sikerült vennem egy nagyon jó fényképezőgépet, ezért az van nálam, és mondhatom, hogy gyakran. Ritka az a nap, amikor nem fotózom, s ilyenkor furcsán is érzem magam a nap végén. Bármit lefotózok, amit érdekesnek találok, ezek közül néhányat az esszéoldalamon osztok meg. A gépet utazásokra is viszem magammal. Képeim legnagyobb része spontán elkapott pillanatot dokumentál, nagyon ritka a beállított fotó. És ehhez kell, hogy mindig nálam legyen a gép. Ezt persze nem mindig könnyű megoldani.

* Ráadásul, gondolom, nem mindig sikerül elkapni egy éppen jól megjelenő árnyat az izgága gyermekekkel.  

— A falon látható képek több mint 80 százaléka a házunkban és a körül készült. A fényképezőgépem állandóan a pulton volt, karnyújtásnyira. A legtöbb kép statikus, és vannak azok, amelyek mozgásban lévők, ezeket úgy tudtam elkapni, hogy megvártam, hogy a gyerekek ismét csinálják azt, amit. Persze ez vagy összejön, vagy nem, nincs mindig sikerélmény, de ez ezzel jár, el kell fogadni. A pillanat elrepült. Van olyan kép, amelyből készült vagy ötven változat, de az Árnyanya sorozat fotóiból is van több száz, ezernyi. Nem akartam túl sokat kiállítani, és ismétlődő képeket sem a falra helyezni, úgy válogattam, hogy legyen mondanivalójuk, adjanak valami pluszt annak, aki nézi őket.

* A fotókon nem láthatóak maguk a gyermekek, csak egy kép van, melyen az arc is rajta van. Ennek van olyan üzenete is, hogy ne mutassuk meg a gyermekeket, ne tárjuk őket a nyilvánosság elé?

— Nem, az én fejemben nincs ilyen üzenet mögötte, hiszen az esszéoldalamon megmutatom őket, nincs kitakarva az arcuk. Beszéltem gyerekjogi szakértővel arról, hogy mennyire problematikus ez, de mivel a gyerekek egy művészeti produktum elemei, s nem bikiniben posztolom őket, ezért azt hiszem, nem ártok nekik ezzel. Az Árnyanya-képeken azért nem szerepelnek a gyerekek arccal és testtel, mert a fotók enélkül kifejezőbbek. Az arcmimika nagyon hangsúlyos lenne, egy kicsit elvinné a hangsúlyt egyik-másik árnyról. Arc nincs, de minden képen van egy valóságelem, hiszen önmagában az árny nem elég, ha nem raksz hozzá valóságelemet, akkor lebeg. Az első képemre már ösztönösen belefotóztam a lépcső egy kis részletét, s aki a lépcsőn ül, az egy árny. Ráadásul ezek az apró részletek kapaszkodónak is kellenek a befogadó számára. Később már tudatosan dolgoztam az anyagon, s így készítettem a sorozat többi képét. És hogy miért éppen árny? Mert úgy érzem, ez fejezi ki azt a sokrétűséget, amelyet az anyaság és a lét maga lerétegzett bennem. Egyébként két olyan fotót is kiállítottam, amelyen az én árnyam is szerepel, az egyik az a fotó, amelyet nemzetközileg is díjaztak. Ezt is véletlenül készítettem, a fiam betemette magát a strandon a homokba, s kérte, hogy fotózzam le. Odaléptem, s azt láttam, hogy éppen ott van a fejem árnyéka, ahol az ő feje. Azonnal tudtam, hogy ebből egy beszédes kép lesz. Szóval ezen a fotón látható a fiam arca, de azt gondolom, más gondolatiságot hoz elő abból, aki nézi.

* Akkor te is fotósszemmel éled az életed, képeket látsz mindenhol.

— Haha, hát igen. Például téged is úgy néztelek, hogy milyen jó képet tudnék rólad készíteni, ha besütne ide fentről a nap. Ez valószínűleg egyfajta „betegség”. Nekem nincs jó kézügyességem, soha nem lesz belőlem festő, verset sem tudok írni, a fotó az az ideális eszköz, amely által közölni tudok a világról.

* A következő témád is játékos, hiszen a tükröződések kezdtek el érdekelni, s most ezeket vadászod. Miért éppen tükröződések?

— Én ugyebár valóban nagyon sok képet készítek, s a legelső a tükröződés sorozatban egy hasonló rádöbbenés volt, mint az árnyékokkal annak idején. Néztem a képet, s azt éreztem, milyen érdekesek ezek a világok. Élünk, s ott van körülöttünk egy csomó látvány, mely egyik pillanatban még ott van, aztán eltűnik. Ilyenek a tükröződések is. Nagyon izgalmas téma. Még nincs kész a kiállítás anyaga, nem is sietek, amíg nem érzem, hogy van egy körülbelül húszképnyi anyagom, addig nem fogom falra tenni őket. Ha egy kép úgy sikerül, ahogy szerettem volna, óriási örömet érzek, euforikus állapotba kerülök. Szóval azt hiszem, ez már megszállottság nálam.

* Az Árnyanya és a tükröződéses sorozat is a végtelenségig folytatható, tehát mindig lesz témád.

— A párom (Kollár Árpád költő — a szerző megj.) nemrég azt mondta, folytassam az Árnyanya képeinek készítését, mert szerinte akár nemzetközileg is berobbanhatnék velük. Na, nálam ez ilyen formában azért lenne problematikus, mert ha projektalapúvá válna, azaz munkává, ha azért csinálnám, mert népszerű, akkor már másik mentális állapotban készíteném a képeket. De természetesen nem hagytam abba, viszont csak akkor kattintok, ha úgy érzem: na, most. A fotózás technikai része kevésbé érdekel, hiszen egy elmosódott kép is mondhat valamit. A technikai oldalt mindenki elsajátíthatja, de a képet spiritusszal, lélekkel feltölteni már nem biztos. Én a lelkemet teszem a falra, s azzal is megküzdöttem, hogy eljussak odáig, hogy egyáltalán ki merjem tenni. Ha azonban nem a lelked rakod ki, akkor inkább ne rakj ki semmit. Ezért most azt mondom, csak akkor lesz új anyagom, ha azt érzem, én is benne vagyok. Sok projektötlet van a fejemben, szeretnék még többet foglalkozni fotózással, ha egy kicsit nagyobbak lesznek a gyerekek, akár ebből élni, szóval állandóan agyalok. Imádok anya lenni, de akkor élek, amikor fotózom. És mivel azzal is foglalkozhatok, amit szeretek, a gyermekeim is egy egészen más anyukát kapnak maguk mellé. Tehát mindkettő kell. Ha akár az egyik oldal nem lenne, nem lennék teljes ember. Nekem ez tette kerekké a világomat, s amióta fotózom, másképp létezem. Egyidőben keveset fotóztam, és fizikai tüneteim voltak. Szóval ez szerelem. És szerelem nélkül lehet élni, de nem érdemes.