— Úgy tartják, hogy az egykék elkényeztetettek, önzők, érzéketlenek, pedig ez nem igaz — mondja D. láthatóan megbántottan, mintha nem először állítaná ezt életében. — Lassan az utam végére érek, de még mindig védenem kell azokat, akiknek a szülei nem gondoskodtak testvérről. Az enyéimről tudom, elsősorban önzésből, de más okok is közrejátszottak. Sokan nem szülhettek második gyermeket. Az emberek talán sohasem tanulják meg, hogy a születendő gyermek nem kéri az életet. Sok mindentől függ, hogy valaki egyke marad, így nem volna szabad igazságtalanul bírálni őt.

Értelmiségi családba születtem, melynek mindkét oldalról pedigréje volt. Apám szülei, a két testvére, jó néhány rokona tanügyi dolgozó volt. Anyám állítása szerint ő ősi nemesi családból származik. Neki kékvére van, és hiszi, hogy én is örököltem, engem viszont nem érdekelt, milyen színű. Gyermekkoromban, ha elestem vagy leestem a kerékpárról, az én horzsolásomból is piros vér folyt.  

Anyám nagyzása miatt apámmal sokkal bensőségesebb kapcsolatom volt. Ő egy csendes, jó modorú, örökké mosolygós, jóképű ember volt. Nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is felemelte volna a hangját. De anyám helyette is hangoskodott. Úgy nőttem fel, hogy anyával nem sikerült megteremteni egy normális anya-gyerek viszonyt, legalábbis olyat, amilyet elképzeltem, amilyet a barátnőimnél láttam. Természetes volt, hogy egyetemre iratkozom, erre kötelezett a „pedigré”. Középiskolás koromban elég sokáig jártam egy osztálytársammal, vele éltem meg az első szerelem minden csodálatos pillanatát. Anyám szerint ő nem illett hozzám, dinnyetermelő család harmadik gyermeke volt. Apa segítségével keményen ellenálltam anya érveinek, de ő megtalálta a módját, hogy három év után megszakítsuk a kapcsolatot. Újvidékre kerültem, befejeztem az egyetemi tanulmányokat, és az oklevél megszerzése után itthon kaptam állást.

Szerettem a társaságot, utazni, minden érdekelt, ami más fiatalt is. Mindenekelőtt nagyon szerettem motorozni, de még apám sem akart venni motorkerékpárt. Ennek ellenére szívesen ültem barátok, barátnők mögé a motoron, imádtam a száguldást. Egy motorosszemlén ismertem meg őt is, aki egy év múlva a férjem lett. Pedig tudtam, valami nem stimmel, mert még anyám is azt mondta, őt az isten is nekem teremtette: neves család, anyagi jólét, emeletes ház, két kocsi! Ő is dolgozott, de nem volt megelégedve sem a fizetéssel, sem a ranglétrán elfoglalt helyével. Biztosan mindenki emlékszik még a miloševići időkre. Ekkor határozta el a férjem, hogy külföldre megyünk. A Benelux államok egyikébe kerültünk. Jól fizetett munkahelyet, valamint egy lakást is kaptunk. Teherbe estem. Volt motorkerékpárunk, azzal jártuk a környéket hétvégente. A terhesség harmadik hónapjában voltam, amikor lesodort bennünket egy kamion az útról. Én gerincsérülést szenvedtem, a férjemnek nem esett nagyobb baja. A baba is túlélte a szerencsétlenséget. A terhesség kilencedik hónapjáig kórházi felügyelet alatt voltam, és mozgássérültként egy egészséges, 4,5 kg-os kislegényt hoztam a világra.

Többé nem dolgoztam, mert rokkantként nem nagyon tartottak igényt a tudásomra. Amikor a fiunk hétéves lett, el kellett dönteni, hazajövünk-e, vagy idegenben kezdi az iskolát. Úgy döntöttünk, hogy én hazajövök a fiunkkal, a férjem pedig marad a jó munkahely miatt. Másodikos volt a gyermekünk, amikor a nyári szünetben meglátogattuk a párom bejelentkezés nélkül. Szerettük volna meglepni. Hát ő okozott nekünk nagyobb meglepetést: a lakásban egy fiatal nő éppen mosáshoz készítette elő az ágyneműket. Kiderült, hogy már egy ideje együtt élnek. Elváltunk. A fiunk ott maradt az apjánál, ott fejezte be a középiskolát. Csak ezután jött haza, Szegeden volt egyetemista, lediplomázott, majd ott maradt. Ha minden jól alakul, az ősszel lesz a lakodalma. Közben az apám hirtelen meghalt, az anyám megszakította velem a kapcsolatot, amiért elváltam. Úgy éreztem, minden ajtó bezárult mögöttem. Egyre nehezebben mozogtam, sokat jártam orvoshoz. Az egyik rehabilitációs kezelésen találkoztam azzal a bizonyos első szerelmemmel, aki szintén mozgássérültként tornázott. Sokat beszélgettünk, és végül úgy döntöttünk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk gimnazistaként. Ő özvegy volt, gyermektelen. Elégedetten mondhatom, már ötödik éve élünk együtt konfliktusmentesen. Sokszor mondom neki: néha a bezárt ajtók sem lehetnek akadályai annak, hogy az ember megtalálja önmagát, a maga boldogságát.