A kúlaiak bungalójából — mely éppen a Köves-mellékág és a Duna találkozásánál épült fel — kitűnő kilátás nyílik a mellékág túloldalára, ahol a hatalmas, bedőlt fák szinte kínálják a pontyokat. Érdekes történetünknek éppen ez a helyszíne.
A társaságunk egy része, velem együtt, a kúlaiak bungalójában pihente ki az előző nap fáradalmait. Voltak azonban, akik hamarabb ébredtek, már a kora reggeli órákban faggatni kezdték a sokat ígérő túloldal bedőlt fáit. Misi meg Jószó a gombosi víkendtelepről érkeztek, nálunk jóval frissebben. Misi híres pontyozó hírében állt, szabadkai szomszédja, Jószó pedig még csak haladó horgásznak számított.
Misi botjai már benn álltak a helyükön a bedőlt fák mellett, pontyra felcsalizva.
Kissé még álmosan álltam velük szemben a gyönyörű verőfényes hajnalon, és csak figyeltem a túloldali történéseket. Misi még egy darabig bírta idegekkel, de aztán, hogy a kapás még váratott magára, fogta villantózó botját, és a Nagy-Duna felé vette az irányt. Jószó ottmaradt a pontyozóbotokra vigyázni. Mivel már többször le lett tolva ügyetlenkedése miatt, semmi felelősséget nem akart vállalni. Mondta is Misinek: ha lesz is kapás, ő nem felel semmiért, mert a botokhoz hozzányúlni nem fog.
Úgy is lett: alighogy Misi eltűnt a sarok lombjai között, az egyik pontyozóbot már kezdett is hajladozni, majd hamarosan a másik is. Jószó azonban nem reagált, csak állt tétlenül. Erre már átkiabáltam:
— Húzd meg, Jószó! Nem látod, hogy kapás van?
— A botokhoz én ugyan nem nyúlok, megmondtam! Ha elrontok valamit, csak le leszek tolva — kiabálta vissza.
— Jószó, ne butáskodj! Addig húzzad, amíg le nem akadnak a pontyok! — kiabáltam, hogy a Duna csak úgy visszhangzott.
— Én ugyan nem! Mit fog szólni Misi, ha... — és ez így ment még jó ideig, hiába kérleltem. Ilyen kishitű volt Jószó, és ezen nem tudtunk változtatni. Mire Misi visszajött, az egyik bot már elhallgatott, a másik azonban még hajladozott. Persze Misi azon nyomban megszákolt egy gyönyörű, kikericssárga igazi dunai pontyot. Volt vagy három kiló benne. Jószó így is le lett tolva, ezúttal azért, mert hagyta az egyik szép példányt elszökni.
Mindenesetre ennek a pontyos időszaknak az előzményeit is ismerni kell — akkor még tisztes társaságom a Tököli-Duna és a Csodasziget tájait rótta, csak később kényszerült azt fájó szívvel elhagyni. A sok vesződéssel járó sátorozás, a temérdek szúnyog megtette a magáét, elkényszerültünk onnan. Most azonban egy kicsit mégis visszatérünk az Apatin környéki vizekre, a Tököli-Dunára, ahol akkor a pontyok domináltak.
Már úgy is indultunk neki a Dunának Szabadkáról, hogy ha semmi mást nem fogunk is, pontyot egész biztosan. El kell azonban mondani, hogy nem azokról a behemót, zsinórszaggató, tuskóba rohanó pontyokról van szó, hanem csak olyan „normafélék”-ről, amelyekért még csak nem is kellet a bedőlt fák kacifántos ágai közé menni. Egyszerűen csak be kellett a fenekest 8-10 méterre dobni, és — ameddig volt megfelelő kukoricánk — már jöttek is a pontykapások. Általában csak minden harmadikat lehetett megtartani, a többi nem érte el a szabványos méretet. Persze az igazi kihívásnak akkor is a többkilós kikericssárga dunai pontyok számítottak — melyeket viszont már az ágak között kellett keresni —, akkoriban ugyanis ezekből is volt szép számban.
Tehát be kellett szerezni a megfelelő puha kukoricát, és akkor nyert ügyünk volt. Leginkább partról horgásztunk, de Misi barátom többnyire a csónakot választotta. Ő a bedőlt fák kiálló ágai közötti horgászat nagymestere volt. Tudta, hogy az ágak közé hová kell kötni a csónakot, hová kell ejteni a csalit, hogy azt a víz pontosan a tuskók alá vigye be, oda, ahol a pontyok tartózkodtak. És ami még nehezebb — ki is tudta onnan húzni őket. Misi barátom pontyai ráadásul különböztek is az általunk fogottaktól. Mi az enyhén lejtős partról leginkább normás pontyokat akasztgattunk (akkor a hal orrától a farka végéig 30 cm volt az előírt méret), az ő pontyai pedig rendre két kilón felüliek voltak. Rövid idő alatt ki tudta fogni a normát (3 darab nemes hal, pl. ponty), aztán átadta a csónakot másnak. Én is többször próbálkoztam, de mindössze egyszer sikerült egy kétkilósat akasztanom. Hiába álltam be ugyanúgy az ágak közé és dobtam ugyanoda, nekem nem jött a hal. Misinek mintha egy hatodik érzéke lett volna a pontyokhoz.
A végén el kell árulnom azért valamit a pontyos időszakkal kapcsolatban: a rohamozó pontyokkal nem stimmelt valami, hiszen túlságosan fehérek voltak, és nem is úgy viselkedtek, mint az igazi dunai pontyok. A dolog nyitja másban rejlett. Az történt ugyanis, hogy Magyarországon az előző magas vízállások következtében átszakadt a gátja több halastónak, és a bennük levő halállomány egyszerűen átúszott a Dunába. Mivel ezek a pontyok nem szoktak a gyorsfolyású vízhez, ezért a lassabb áramlású, csendesebb mellékágakban telepedtek le. A horgászok mindenesetre nem haragudtak a szokatlan jövevényekre...
