— Az elmúlt tizenhárom évben számtalanszor tettem fel magamnak és a férjemnek is a kérdést: minden esetben áldás a gyermek? — mondja halkan, zsebkendőjét gyűrve. — Én egyke vagyok, elég későn érkeztem a családba. A szüleim dolgoztak, amikor a gyárban voltak, rám a szomszédék kislánya vigyázott, mert a tanyavilágunkban nem volt napközi, csak óvoda és négyosztályos iskola. Hatéves voltam, amikor beírattak óvodába, akkor kezdtem tanulni, mit jelent közösségben élni, megosztani a játékokat, az uzsonnát, a hintát más gyerekekkel. Csöndes teremtés voltam, így sokszor megtörtént, hogy a szünetekben egyedül ültem a hintán vagy álltam a drótkerítésnél, és néztem, jön-e valaki az úton. Azt hiszem, már akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy nekem sok gyerekem lesz.

Az apám azt akarta, hogy iskolába járjak, ha kedvem lesz, akár egyetemre is mehetek. Jó tanuló voltam, a tanító néni már a tanyasi iskolában javasolta a szüleimnek, hogy adjanak zenedébe, mert rendkívül jó hallásom és kellemes hangom van. De a szüleim — főleg az anyám — hallani sem akartak arról, hogy „zenész” legyek, ne adj’ isten énekesnő, mert ez erkölcstelenség egy tisztességes, tanyasi lány számára. Hát nem jártam zenedébe, a nyolcadik osztály befejezése után élelmiszeripari szakra iratkoztam, mert apa szerint egy ilyen képesítésű technikusnak a tanyavilágban mindig lesz kenyere kapa nélkül is.

Szerettem ezt az iskolát, főleg a bortermelés érdekelt, habár a környékünkön csak szántóföldek voltak, sehol sem volt szőlőültetvény. Sikeresen befejeztem a középiskolát, amikor megismertem a férjemet. Ő homokvidéki volt, a szülei gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Szerettem hozzájuk járni, minden érdekes volt a munkájukkal kapcsolatban. Két évig udvaroltunk egymásnak, majd összeházasodtunk. Néhány héttel a lakodalom után az apósom hirtelen meghalt, és a hathetes miséjére készültünk, amikor az anyósom is örökre elaludt. Egyedül maradtunk a gazdaságban, így otthagytuk a munkahelyünket, és gazdálkodni kezdtünk. Vettünk is valamennyi homokot, beállítottuk az új telepítvényt, és teljesen a szőlészet, gyümölcsészet felé fordultunk. A termés értékesítése elég körülményes volt, a közeli piacok nem tudták befogadni a környék termését, hát vettünk egy kombit, és elkezdtünk távolabbi piacra járni. Már négy éve házasok voltunk, de még nem estem teherbe. Sokszor beszéltünk erről a férjemmel, mire megszületett a döntés, hogy kivizsgálásra megyünk. Sajnos mindkettőnknél volt valami gond, így az orvos azt javasolta, fogadjunk örökbe. Azt is mondta, lehetőleg újszülöttet, akkor lesz majdnem teljes a szülő-gyermek viszony köztünk. Kétévi utánajárás eredménye volt, hogy kaptunk egy nyolchetes, fekete hajú kis srácot, aki nagyon szeretett hangoskodni.

Egy ideig nem jártam a férjemmel a piacra, minden percemet a fiunk töltötte ki. Szépen fejlődött, és mi is fejlődtünk mellette mint szülők. Mindenki meg volt elégedve az eredménnyel. Kétéves volt, amikor a férjem azt mondta, foglaljam el mellette a régi „állásomat”, és ismét menjünk együtt piacra. Szerinte tavasztól őszig a fiunknak sem lesz semmi baja, ha ilyenkor ott lesz velünk. Így történt, hogy Árpi már ötéves korában tudta használni a mérleget, ismerte a pénzt, imádta a piac mellett levő pékségben készült burekot, egyszóval megismerte a piaci élet vérkeringését. Nagyon szép kisgyerek volt, a piacon mindenki ismerte, kényeztette. De mi magunk is mindenben a kedvében jártunk, elhalmoztuk mindennel, amit csak akart. Imádtuk, és büszkék voltunk rá. A gondok akkor kezdődtek, amikor iskolába indult. Úgy terveztük, ha egy kicsit idősebb lesz, elmondjuk neki, hogy örökbe fogadtuk. Meg akartuk várni, hogy megértse, amit mondunk neki. Két évvel ezelőtt egy nap azzal jött haza, hogy mi hazug emberek vagyunk, és ő nem tartozik hozzánk. Mindent megpróbáltunk, hogy a családban helyreálljon a rend. Az iskola, szakember segítségét kértük, de egy tapodtat sem haladtunk előre. Agresszív, szófogadatlan lett, romlottak a jegyei. És mi nem tudtuk, mit tegyünk — csak szerettük. Azt hittük, ez a legjobb orvosság, de tévedtünk. Egy nap azzal jött haza, hogy ő otthonba akar menni. Próbáltam beszélni vele, de az egyik pillanatban nekem esett, tépte a hajamat, rugdalt, és olyan vaskosan káromkodott, hogy nem tudtam magamhoz térni. Valahogy sikerült lecsendesíteni, és egy ideig valahogy megvoltunk. Soha, egyetlen szóval sem említettük, hogy örökbefogadott, kezdettől fogva úgy érezzük, ő a mi fiunk. De bennem sokszor felvetődik a kérdés: mi a jobb — gyermekkel vagy nélküle? Mert a mi esetünkben egyértelmű, hogy a szeretet nem minden esetben elegendő a boldog családi élethez.