Ami ma természetes, holnap ajándék

Ami ma természetes, holnap ajándék

A mosolygós, meleg tekintetű, tizennyolc éves lányt egész Vajdaság ismeri és csodálja.

Gresák Leát eddig sokan a Fabula Rasa Színjátszó Grund tagjaként láthatták a színpadon, tavaly március óta viszont a rákkal való kemény harcának vagyunk fül- vagy szemtanúi. Lea felvállalta, hogy beteg, de már közeleg a rossz álom vége, mely után győztesként ébred majd fel.

* Hogyan derült ki nálad, hogy valami nincs rendben? 

— Az az érdekes, hogy nem voltak különösebb tünetek vagy előzmények. Úgy vettem észre a csomót, hogy egyszer, amikor magam alá szedtem a lábaimat, olyan érzés volt, mintha ráültem volna egy kemény játékkockára. Az orvosok nem mondtak semmit, megkezdődtek a vizsgálatok, majd az eredményekkel elmentünk Belgrádba, ahonnan elküldtek mágneses rezonanciára. Egy hónapnyi orvoshoz járás után kiderült, hogy meg kell műteni a lábamat. A belgrádi kórházban március 6-án kivették a csomót, és a szövetmintából kiderült, hogy rákos daganatról van szó. Ekkor két és fél hetet töltöttem a kórházban, és naivan azt gondoltam, hogy a műtét után hazaengednek, de nem így történt, hanem közölték velem, hogy kemoterápiát kapok, melytől elkezd majd hullani a hajam, és rosszullétekkel is számoljak. Az utóbbi azonnal be is következett, három nap alatt tizenhétszer hánytam. A kétnapos terápia után olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam felkelni. Alapból tolókocsiban szállítottak, mert a műtét miatt be volt kötve a lábam, de már a tolókocsiban össze akartam esni. A műtét után az onkológián derült ki, hogy áttét van a tüdőmön, s ez már a negyedik stádium, mivel a lábam távol van a tüdőmtől.

* Mit éreztél akkor, amikor szembesítettek azzal, hogy rákbeteg vagy? 

— Én nem tudtam, hogy a daganat valójában rákot jelent, hanem egy fizikoterapeuta ismerősöm nyitotta fel a szemem, hogy a kettő ugyanaz. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ez valahol olyan, mint a gyász, amikor az ember nem akarja felfogni, hogy a másik nincs többé. Én is nehezen fogadtam el, hogy ez velem megtörténhet. Miután elkezdtem a kemoterápiát, folyton azon járt az eszem, hogy ennek csak jó vége lehet, nálam nem végződhet rosszul. 


Bálint Orsolya felvétele

* A barátaiddal mennyi idő elteltével közölted a hírt? 

— Volt, akinek még a kórházban való tartózkodásom alatt elmondtam üzenetben, másnak pedig később. Emlékszem egy nagyon jelentős találkozásra, amikor hosszú idő után elmentem az iskolába, mert nagyon hiányzott, és ahogy maszkban kiszálltam az autóból, megpillantottam a barátnőmet, majd elkezdtem sírni. Körülbelül egy hónappal a műtétem után vállaltam fel nyilvánosan a betegséget.

* Nehezen váltál meg a gyönyörű hajkoronádtól? 

— Mielőtt ez bekövetkezett volna, szerveztünk egy fotózást, hogy megörökítsem az akkori külsőmet. Már nagyon hullott a hajam, ezért összefogtam, az unokatestvérem, Sára befonta, az anyukája, Zsuzsa pedig levágta. Felvettük videóra a műveletet, végig mosolygok közben. Kíváncsi voltam, hogyan áll a rövid haj, és felkészültem rá lelkileg. Ami talán ennél is rosszabb, az a rengeteg tűszúrás. Sajnálom, hogy nem vezettem pontosan, mennyit kaptam, mert ez egy jó statisztikai adat lehetne, de az biztos, hogy az elmúlt tíz hónap alatt csaknem háromszáz vénás tűszúráson estem át.

* Vannak, akik nem is akarnak mindenre emlékezni, te viszont dokumentálsz. Miért? 

— Nagyon ajánlom a Lány kilenc parókával című filmet, mivel nagyon jól bemutatja, hogy mit élnek meg a betegek. Innen merítettem az ötletet, mivel a főszereplő lány is rendezett magának egy fotózást, mielőtt levágatta a haját. Ő is akkor hozta meg ezt a döntést, amikor elkezdett hullani a haja, és úgy volt vele, hogy akkor essünk túl rajta. Valójában vannak pozitívumai a betegségnek, például én nagyon szeretek kopasz lenni. A barátnőmmel szoktunk viccelődni azon, hogy a reggeli mosdás közben csak egy kicsit megcsúszik a kezem, és már hajat is mostam. Amikor megtudtam, hogy kopasz leszek, eldöntöttem, hogy parókát fogok viselni. A nagybátyám, Mezei Zoltán megkérdezte, hogy színésznő szeretnék-e lenni, mert ha igen, akkor vállaljam fel ezt a helyzetet, hiszen egy színésznő ebből is tud előnyt faragni. Igen, színésznő szeretnék lenni, de nem ezért tártam a nyilvánosság elé a kopaszságot. Ha valaki megfázik, nem rejti el az állapotát, ezért én is úgy gondoltam, hogy miért titkoljam el azt, hogy nincs hajam, hiszen attól még ugyanolyan nő vagyok, mint a többi. Gyakran utánam néznek az utcán, másnak ítélnek meg, de én ezt vállalom, és kiállok magamért. Érdekes, hogy a fiúk sokkal nehezebben fogadják el a kopaszságot, mint a lányok.


Tolnai Zsigmond felvétele

* A műtét után mennyire fordult fel az életed? Mivel teltek a napjaid? 

— Nem tudtam iskolába járni, mivel Belgrádban elkezdtem a kemoterápiát. Ha erős kemót kapok, akkor az egyhetes belgrádi bent fekvés után a következő hét egyik felét a szabadkai kórházban töltöm, hogy feljavítsák a leesett vérképet, a másik felét pedig otthon. Ha gyengébb kemóról van szó, akkor egy hétig otthon lehetek. Nagy segítség lett volna, ha valaki elmagyarázza nekem az elején, hogy mit is jelent a vérképesés, mire kell odafigyelni, mert az orvosok nem térnek ki ilyesmire. Annyit mondtak, hogy kerülnöm kell a beteg embereket, és vigyáznom kell arra, hogy ne fázzak meg. Elhatároztam, hogy írni fogok egy könyvet, egy használati utasítást azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek, mert sokat segíthet. Folyamatosan nézegetem a határidőnaplómat, és igyekszem a néhány itthon töltött napon találkozni a barátaimmal, eljutni színjátszó próbára, sőt, a jogosítványt is megszereztem a terápia alatt, úgyhogy a betegség nem állított meg.

* Négy hónap alatt kiűztétek a szervezetedből a rákot. Úgy gondolom, hogy ebben neked hatalmas szereped van. 

— Sok mindennek köszönhető a hozzáállásom, mely nem mindig pozitív. Az egy dolog, hogy mit közvetítek a külvilág felé, és hogy beszélek róla, de nem mindennap jó a kedvem. Meg vagyok győződve arról, hogy beszélni kell róla, hiszen a rák köztünk van, és nem ismerjük, sok mindent nem tudunk vele kapcsolatban. Nem is gondolnánk, hogy milyen sok fiatal küzd csontrákkal, az onkológián van kivel beszélgetni erről. A pici babáktól kezdve a tizennyolc évesekig mindenkit megkörnyékez a rák. Március óta hat-hét halálesetről tudok a mi osztályunkról, ami nem kis szám.

* Hogyan érzed ott magad? Boldogulsz a szerb nyelvvel? 

— Amikor elkezdődött a kemoterápia, alig tudtam valamit, kézzel-lábbal mutogattam, de mivel nincs más magyar rajtam kívül, idővel elkerülhetetlenül rám ragadt némi szerbtudás, aminek külön örülök. Az ott töltött idő alatt filmet nézek, olvasok, felnőttkifestővel foglalom el magam, barátkozom, és van, hogy tudok egy kicsit készülni a felvételire, de minden a hangulatomtól és az állapotomtól függ.

* Tudom rólad, hogy küldetésként fogod fel a betegséget. 

— Igen, úgy érzem, hogy nekem ezzel feladatom van. Az interneten olvastam egyszer a rák előnyeiről, és valóban van néhány, erről is lehet beszélni. Az is egy szép oldala, hogy egy kicsit jobban megismert Szabadka, és a betegség által talán én is tudok adni valamit az embereknek. Hiszek a kimondott szó erejében, ezért nem azt mondom, hogy rákos vagyok, hanem hogy voltam. Járok próbákra, készülünk a bemutatóra, és szeretném, ha sikerülne a felvételim az újvidéki Színművészeti Akadémián. Ha minden igaz, akkorra már hajam is lesz. Még néhány februári kemó, és túl vagyok a kezelésen. A rák valahol egy intő jel arra vonatkozóan, hogy talán valamit nem csinálunk jól, vagy ez egy út valami felé. Felnyitotta a szemem olyan téren, hogy ki kell használni az időt, és nem szabad halogatni a dolgokat, hanem meg kell tenni azt, amire vágyunk — nem később, hanem most. Szeretnék majd egy blogot írni, és általa a művészettel segíteni másoknak. Az orvosoktól kapott órarendnek köszönhetően már látom a végét, és hiszem, hogy ezután még erősebb leszek.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink