Egy parányi organizmus és egy nagyhatalom írja át a fejekben az értékrendet, méghozzá elég gyors tempóban. Közhelyes már, de igaz: hiába szeretnénk, a világ már soha nem lesz olyan, mint régen. Az igazi demokrácia diadala? Vajon ez a történelem vége? Civilizációnk legújabb fejlődési szakaszának ez most a csúcspontja? Vagy nem történik más, csak a történelem ismétli önmagát a birodalmak felemelkedése és bukása témakörben? Néhány év távlatából ez is világosabban látszik majd.
A valójában tragikus amerikai történések számtalan humoros bejegyzést indukáltak, illetve indukálnak majd valószínűleg a jövőben is, még sokáig. Elsősorban a közösségi oldalakon terjednek ilyenek. Már amelyiket nem cenzúrázzák, illetve nem próbálják meg ellehetetleníteni.
Nem tudni, mi történhet még a közeli és a távolabbi jövőben, de ami most zajlik, az bizonyos szempontból valóban komikus. De egyfajta tragédiaként is megélhető. Az pedig viccen kívül is figyelemre méltó, hogy érdekes módon senki sem kínálkozik, illetve senki sem fenyegetőzik azzal, hogy akár békés eszközökkel — a „haladó szellemű” civileknek nyújtott támogatásokkal — vagy katonai intervencióval segítene a demokrácia helyreállításában Amerikának. Az emberi jogokat, a szabadságot, a demokráciát és a szabad versenyt pedig valóban érdemes egy kicsit a mostani események tükrében is vizsgálgatni.
Sokan Trumpot tekintik minden baj okozójának. Pedig ahogyan korábban a történelem során más vezetők, úgy a leköszönő elnök sem lett volna képes semmire, ha nincsenek mögötte a népek kiábrándult tömegei, akik benne látnak egyfajta megváltót, vagy minimum egy alkalmas vezetőnek tekintik. Trump nem okozója, csupán eredménye egy mélyreható folyamatnak.
Az amerikai társadalom megosztottsága nem vitatható. A növekvő feszültség az amerikai demokrácia leépüléséhez, a befelé forduláshoz, az USA globális vezető szerepének elveszítéséhez vezethet.
A közösségi média egyik kommentelője a Capitoliumban agancsos-műszőrmés jelmezben fényképezkedő rendbontót ábrázoló fotó mellé azt írta: „A barbárok ellepik Rómát.” A hasonlat pedig valóban találó lehet, még ha csak feljegyzésekből is ismerjük Róma hanyatlásának körülményeit.
A Római Birodalom végső időszakában ugyanis a családok szétestek. A színházak egyre inkább az alacsonyabb ösztönöket szolgálták ki. Terjedt a homoszexuális és leszbikus magatartás, az arénákban a gladiátorok egymást gyilkolták, a keresztényeket vadállatok elé dobták, és szórakozva figyelték a fejleményeket. Mindez hasonló „mintázatot” mutat, mint az a szemlélet, amelyet ma modernként szeretnének beállítani. A maguk műveltségét zászlajukra tűzők az ember túlhangsúlyozott szabadságát hirdetik, ami viszont egyfajta anarchiába torkollik, ha a végsőkig fokozódik.
A nagybetűs Nyugat leghatásosabb „tömegjóléti” fegyvere a fogyasztói erőfölény, mely mára egy kicsit kopottá vált. A globalizáció, úgy tűnik, nem egy zéró összegű játszma. Nemcsak azok nyerhetnek, akik magukat a legdemokratikusabbnak kiáltják ki. A feljövőknél, Kínában, Indiában, az iszlám közösségekben még működnek bizonyos vallási-ideológiai fékek és ellensúlyok. A Nyugat vallási háttere viszont szertefoszlóban. A jóléti társadalmak szövetébe beépülnek a párhuzamos kultúrák, melyek nagyon gyorsan teljes dominanciára tehetnek szert. Ha a történelem nem is ismétlődik, a birodalmak felemelkedése és bukása hasonló forgatókönyvet követ, mint régen.
