Adam McKay Alelnök (Vice) című filmje azonban korántsem hibátlan: egyszerre túl sokat szeretne elmondani, közben pedig mi, nézők is jócskán belezavarodhatunk az eseményekbe, különösen akkor, ha nem igazán érdekel bennünket a politika. Az Alelnök pedig éppen ilyen film, a keményvonalas, politikai viszonyokat és történelmi korrajzokat töviről hegyire ismerő nézők mozija, melyhez — ki merem jelenteni — szükséges bizonyos előtudás is. Ami viszont mindenki számára azonnal nyilvánvaló lesz, hogy Christian Bale már megint zseniálisan játszik. Szokása szerint teljesen megváltoztatta külsejét, így öltötte magára a Bush-kormány hírhedt alelnökének szerepét. Szinte teljesen átlényegült Cheney-vé.

McKay filmje, a hibái ellenére, már csak azért is megérdemli a sikert, mert ennél nehezebb témát keresve sem találhatott volna. Egy olyan ember életét mutatja be, aki a hatalom kijátszásában, a manipulációban, az önös érdekek megvalósításában ugyanannyira tehetséges volt, mint a titkolózásban. Hogyan irányította az eseményeket a szeptember 11-ei terrortámadás idején? Hogyan vette rá az ifjabb Bush elnököt, hogy minden fontos dologban ő legyen a kizárólagos döntéshozó? Mi a helyzet Cheney gyerekkorával, ifjúkori iszákosságával és lúzerségével vagy a szívtranszplantációja részleteivel, melyet a film írói szerint sohasem köszönt meg sem a donor özvegyének, sem az orvosoknak. Még egy szívdonorra is úgy tekintett, mint olyasvalamire, ami alanyi jogon jár neki — ahogyan a hatalom és a vagyon is.
 

Az Alelnök a kevésbé ismert háttérsztorik mesélése közben kiszínezett, komikus fantáziába csap át. Az egyik jelenetben például feleségével és hű cinkostársával (akit Amy Adams alakít, szintén nagyszerűen) egy Shakespeare-drámából szavalnak részletet, a másik pillanatban pedig felgördül a stáblista, amiről gyorsan kiderül, hogy csak átverés volt. McKay tehát a tömény politika mellett szórakoztatni is igyekszik a nézőit, a keserédes komikum fel-felvillan a filmben, aztán gyorsan eszünkbe jut, miféle téteket hajtottak végre annak idején az Egyesült Államokban, mivel járt és mit hozott Afganisztán lerohanása, és hogyan változott meg azóta az USA megítélése.

A legfontosabb kérdés éppen az, hogy mindazzal, ami történt, azaz a támadás tervével és kivitelezésével ki járt igazán jól. Bale a töméntelen protézis és a felszedett kilók hatására olyan, mint egy óriási, izzadó, gonosz hízósertés. A hangja, hanglejtése pedig félelmetes: egyszerre ijesztő, uralkodó, ellentmondást nem tűrő és persze az eredetivel szinte teljesen megegyező. A fél arcát legtöbbször homály fedi — Cheney ugyanis a való életben is az árnyékban érezte magát igazán jól. Egy másik, folyamatosan felbukkanó szimbólum a pecázás és a vízbe dobott csali, ami Cheney zseniális menekülési képességére utal, azaz arra, hogy képes volt szárazon megúszni bármilyen helyzetet, illetve természetesen arra, hogy folyamatosan az orránál fogva vezette a feljebbvalóit. Az ifjabb Bush szerepében Sam Rockwell harsányan és nagyon szórakoztatóan játszik.

Ismét csak arra tudok kilyukadni, hogy az időnként túlzottan vagy inkább céltalanul szarkasztikus mozzanatok ellenére is egy nagyon érdekes, sőt, hiánypótló alkotás az Alelnök, mely olykor abszurd, máskor félelmetes, megint máskor pedig nagyon vicces képet fest az amerikai politika egyik legemlékezetesebb és legcsendesebb nagy emberéről. A legnagyobb abszurditás pedig abból ered, hogy a végére maga a rendező és a nézők is rájönnek, a legkevésbé sem volt vicces, amit láttak.

Nyitókép: Imdb.com