Áldás vagy átok?

Áldás vagy átok?

Több mint fél évszázadnyi horgászat után adódik a kérdés, vajon Isten áldásként vagy büntetésként adta nekem ezt a szenvedélyt. Ha pedáns könyvelő módjára elkönyveltem volna az elmúlt ötvenhét év halzargatásos hozadékait, biztosan egy igazságos döntetlen lenne az eredmény, de az igazi, állhatatos pecás emlékezete képes megszépíteni még a keserű vízparti pillanatokat is.

A hébe-hóba halat fogni járó „közpecás” és más, csak alkalmanként botot ragadó majálisozó nem is tudja elképzelni, milyen teher nehezedik a megrögzött, még álmában is libatollat úsztató horgászra. Ilyenné nem válik az ember, hanem a születésétől kezdve ilyen.

Kisiskoláskoromban az első, még kölcsönkapott bottal való halfogáskor kezdődtek a bajok. A néhány órás horgászatból hazafelé tartva már azon morfondíroztam, mikor mehetek ismét a vízpartra. A második lógatásnak azonban két előfeltétele volt: felszerelést kellett szerezni és horgászjegyet váltani. Ez manapság a városban néhány perc alatt megoldható, de akkor bizony többhetes utánajárást igényelt. A felszerelés minden tartozékát csak ügyeskedéssel lehetett beszerezni, az engedély árát pedig több hónapos moziba járási tilalommal lehetett kicsikarni. A gyengék már ezen a rostán kiestek, mivel — igaz, még fekete-fehérben, de — majdnem minden hétvégén „a kövér meg a sovány” burleszkfilmeket vetítettek.

A gyomorszorító szenvedélyt akkor éreztem először, amikor elérhető közelségbe került az ismételt halfogás lehetősége. Kezdtem visszaszámolni a napokat, és onnantól számomra a hét két részből áll: hétfőtől péntek kettőig a szükséges munkából, és attól kezdve a vízparti élvezetek hajszolásából vasárnap estig. Sakkóra módjára pénteken leesik a zászló, és a horgászszenvedély, mint egy ketrecbe zárt vadállat, két napra kiszabadul. Igaz, időközben feszegettem az erre tervezett időm határait, amikor versenyezni kezdtem. Egyrészt az éjszakák felét az elmúlt horgászat elemzésével, a másik felét pedig a következő megmérettetés taktikájának felállításával töltöttem. Az utazások szintén sok időt elvettek, és a hétközbeni tréningek is kívánatosak voltak. Ez a majdnem egész hétre kiterjedő foglalatosság mindössze három óra horgászatot eredményezett, tehát az áldás oldalra ennyit lehetne elkönyvelni. Az a baj, hogy még ez a néhány óra is csak akkor élvezetes, ha jó a haljárás, ha jó eredményt érünk el a versenyen. Tehát ennek a néhány órának a felét nyugodtan kivonhatjuk az élvezetből.

Régebben a pirossal bekarikázott, versenyzéssel eltöltött hétvégi napok száma meghaladta a harmincat is. A gond abból eredt, hogy a pecás ember nem agglegény (pedig ez a szenvedély ezt kívánja meg), hanem házas, sőt családos. A családi ünnepek pedig szentek. A szűk család születés- és névnapjai, a lakodalmak és a keresztelők bizony „bekavarnak”, és rengeteg idegességet okoznak, illetve sakkozókat megszégyenítő taktikát követelnek meg. Bizony az is megtörténik, hogy nincs jó megoldás, és ekkor merül fel az a bizonyos kérdés (persze csípőre tett kézzel), mintegy fenyegetés formájában: „Én vagy a peca?” Végül pedig, egy anekdotának is beillő történet szerint, az igazi, megszállott horgászversenyző még a fia esküvőjéről is elkésik.

Az élvezetek hajszolását alaposan gátolja az időjárás is. Tavasztól őszig a távoli partokra tervezett nagy pecás kirándulásokat bizony tönkre tudja tenni egy-egy zivatarokkal, záporokkal tarkított hidegfront. Némelyek (az igaziak!) nem adják fel azonnal, elindulnak, és addig merészkednek, mígnem a járművük tengelyig süllyed a sártengerben. Manapság, a mobiltelefonnak köszönhetően, könnyebben lehet traktort hívni, de régen bizony be kellett gyalogolni az első faluig segítség reményében.

A tél sem éppen a horgász barátja. Enyhe teleken néhány kemény burkolatú úthoz közeli vízen még meg lehet kísérteni a sorsot egy-egy csukakapás erejéig, illetve néhány termetesebb sügér is lépre csalható, de ezek a lógatások csak időhúzó jellegűek, céljuk a hideg évszak okozta „pecátlansági” tünetek enyhítése.

Felsorolva a szeretett sportunk okozta gondokat, hozzáadva őket a negatívumokhoz, úgy tűnhet, hogy alig marad valami élvezetes. Az igaziak, a beavatottak azonban tudják és érzik, hogy ez egyáltalán nem így van. Az az igazság, hogy az áldásként megélt órák számát ezerrel kell beszorozni az Úr kegyelméből, és ha így járunk el, akkor teljesen egyértelmű, hogy áldásban volt részünk, ritka nagy áldásban.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Áldás vagy átok?
Villantó
  • MTI
  • 2017.01.02.
  • LXXI. évfolyam 52. szám
Áldás vagy átok?
Villantó
  • Huzsvár József
  • 2016.09.11.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink