2007 sanyarúhetének nagycsütörtökén, a harangok megsüketülésének napján, az utolsó vacsora után, Jézus halálküzdelmének idején, amikor ,,véredbe kóstol az éj”, amikor ,,az olajfák csöndjét/ lélegzetedből kitépik”, Cs. Simon Istvánt a Teremtő magához szólította.
Egyetlen napilapunk, melynek évtizedeken, pontosabban harmadszázadon át a leghűségesebb munkatársa volt, húsvét keddjén közölte halálának, ugyanakkor temetésének hírét, emlékezett meg róla.
Cs. Simon István a délvidéki magyar irodalom leghitelesebb alkotója volt.
Néki csak szülőföldje maradt, szülőfaluját, Terjánt, letörölték a föld színéről, főiskolai tanulmányainak városát, Mostart, szétlőtték a martalócok.
Tizenkét évesen élhette át, földijeivel együtt, a második világháború utáni időszak első, kíméletlen falurombolását. Abban az iszonyú elkeseredettségben, megalázottságban, ám a kitelepítésük okozta megrázkódtatások által egymásra utalt, a bajban összekapaszkodott emberek között, kényszerűségből teljesen egységessé váló faluközösségben szocializálódott, melyben nem lehetett helye a mellébeszélésnek, a megtévesztettségnek, a hamisságnak. A terjániak, ezek a dohánykertészetből, virágmagtermesztésből élő emberek, pontosan érezték azt, hogy magyarságukért kell hatványozottan szenvedniük, hiszen falujuk egyik részét Pestnek, másik részét Budának nevezték egymás között, s a körükben népszerűsített szövetkezetesítés kudarca jó politikai ürügyet szolgáltatott az újdonsült hatalmasoknak arra, hogy széttúrják ezt az életképes, ezt a kíméletlen, roppant szorgalmat igénylő munkában összekovácsolódott bánsági falucskát.
- Nem lesz itt többé Kisbudapest! - szólta el magát az egyik magyargyűlölettől izzó nagykutya akkor. Így is lett.
És Cs. Simon István legérzékenyebb éveiben ennek a kicsiny, halálra ítélt falunak, falujának óriásira nőtt együttérzésében, falubelijeinek fölfokozott véd- és dacszövetségében ismerhette meg gyökereit, a valódi fogódzókat, érezhette igazinak népdalainkat, balladáinkat.
És mekkora fintora a sorsnak, hogy ez a, már csak az emlékezetben élő falucska élőbbé, igazibbá válhat az igazinál! Igen, a történetei, a jó irodalom által.
Cs. Simon István által.
Fiatalkori verseit olvasom.
Cs. Simon István nem tartozott a divatos, a futtatott költők közé. A költők, írók inkább újságírónak, az újságírók inkább költőnek tartották a mellébeszélés korában. A szembesüléstől való rettegés korában.
Nyilván később is.
A nagyzoló, magát kelletve, mindent rezegve elmaszatoló, elkendőző, fölfuvalkodottan vidékies, nyelvet gyötrő, a politikai propagandát sunyin kivitelező, kiszolgáló, önmagát rettentően modernnek, nagyviláginak érző rejtőzködés, mely azért mindenáron, akár az alkalmazott költészet árán is!, irodalmi, szerkesztői hatalmat akart magának, maradinak, falusiratónak tartotta őt a városiasodás idején.
Mindez már alig számít.
Néki, a kényszerérés következtében, már igen fiatal korában kialakult értékrendje volt.
Nem csillogni, szolgálni akart!
És szolgált. Alázattal.
Szavai szerint: amennyire magára hagyottnak érezte vidékét, annyira osztotta vele a közösséget. ,,Milyen ember az, aki szégyelli azt a vizet, amelyikben megmosdott? (...) Az amsterdami kínai étteremben elfogyasztott pekingi kacsa ízét én a négyes számú cselédkonyhában főtt étel ízével vetettem össze” - nyilatkozta 1974-ben.
Heti rendszerességgel, elképesztő szívóssággal gyalog, kerékpáron járta vidékünket, figyelte leépülésünket, minden apró részletet számon tartva írta lírai jelentéseit pusztulásunkról.
A rettegéstől nagyra nőtt hallgatás idején készített mélyinterjúkat. Első verseskönyvét (Utak keresztje, Forum, Újvidék, 1971) ezekkel a verssorokkal zárja: ,,elvtársak/ alakoskodás nélkül csukjátok be/ az ajtót előttem”.
Sérült önbecsülésünk istápolója volt.
,,Igazgatók irodájában ácsorogsz hetenként,/ hónapokig egyazon kérelemmel, egyazon eredménnyel/ távozol, majd ismét visszatérsz,/ töprengsz, lám, itthon vagy végre,/ a csalódás neveden szólít./ Eszedbe jut, egy kötelező olvasmányban olvastad,/ ha kell, ököllel is küzdj,/ s megpróbálod kiharcolni azt,/ ami csatározások nélkül is járna.”
Ahogy szülőfaluja a pusztulásban, úgy járt ő élen a munkában, úgy járt ő élen a tobzódásban.
Mert kor-szerűtlen lenni: mondanivalója volt a kor-kórban, mely ,,alatt/ a rozsda/ az istent is lemarta volna”.
Csak arról tudott verset írni, ami nyomasztotta. És csak akkor, amikor írás nélkül nem lehet továbblépni...
Nálánál hűségesebb, a szülőföldjéhez jobban ragaszkodó embert nem ismertem. Még gyerekkorában készült fényképén is, mind a tíz lábujjával, görcsösen kapaszkodik az anyaföldbe! Cs. Simon István mezítlábas gyerekkorának óriási élménye volt a harangozás. A terjáni kisharang kötelének rángatása közben úgy érezte, az a harangzúgás ,, a mindenséget, az ábrándokon túli mérhetetlen kupolát is betölti”.
,,Alig vártuk - mesélte kendőzetlen őszinteséggel -, hogy a falu legidősebb embere, az öreg Rice meghaljon, ugyanis messze lakott a temetőtől, hosszan harangozhattunk volna utolsó útjára”.
Cs. Simon István halálakor, temetésén nem szólhattak a harangok.
Cs. Simon István szülőfalujából csak egy elárvult temető, csak egy elárvult, harang nélküli harangláb maradt.
Irodalmunk szent helyét jelöli immár az a harangláb.