* Édesanyád író, édesapád pedig képzőművész. Ez adott-e valamit neked gyerekként, kamaszként? Belelestél a műhelymunkákba? 

— A szüleimnek (és nővéremnek) köszönhetően egy olyan családban nőttel fel, amelynek a művészet szerves része. Rengeteg könyv és kép vett körül otthon. Hatéves lehettem, amikor leültem anyám írógépéhez, és írtam egy könyvet, melyet aztán vele olvastattam föl, mert érdekes volt visszahallani az összehordott zagyvaságokat, melyeket beleírtam. Sokáig író szerettem volna lenni, de a zene iránt jobban vonzódtam, főleg kamaszként, amikor a nővérem volt legnagyobb hatással a világszemléletemre. Akkoriban aktívan is foglalkoztam zenével, mivel ez egy jól működő szelep volt, melyen át a kamaszkor és a ’90-es évek összhatására kialakult frusztrációimat, a negatív energiákat ki tudtam magamból szabadítani. A zene továbbra is nélkülözhetetlen számomra, de ma már csak lelkes műkedvelő vagyok.               

* Miért hagytad abba a zenélést? Milyen stílust képzeljünk el? 

— A középiskola az önfeledt lázadás időszaka volt. Az együttesben négyen voltunk, főként gyerekkori barátok. Now or Never volt a neve, a stílust illetően pedig vegyült bennünk minden, ami hatással volt ránk — a Sex Pistolstól a Sonic Youthig, a szavalástól a sikításig, Nick Cave-től a világmindenségig. A középiskola után váltás következett, amikor a lázadást a túlélési stratégiák kifejlesztése vette át, és az aktív zenélés már nem fért bele ebbe az új életkoncepcióba. Később volt még néhány rövidebb időszak, amikor zenével szerettem volna megfogalmazni magamnak, hogy hol is tartok éppen, de ezek rövid nekifutások voltak, nem tudtam tartósan megmaradni abban az állapotban, amely számomra nélkülözhetetlen a zenéléshez.

Csernik Előd (Bahun Csernik Teodora felvétele)
 

* Túlélési stratégia, ismerős. 1976-ban születtél, nem kell nagy matekosnak lenni ahhoz, hogy kiderüljön, kamaszként, fiatal felnőttként volt alkalmad a bőrödön érezni a háborút és egy ország lecsúszását. Az akkori közegállapothoz képest most milyen a hangulat, a hangulatod? 

— Akkoriban a többségünk naivan egy emberhez kötötte minden rossz eredetét. Tüntettünk ellene, kerültük a kötelező katonai szolgálatot, mert elutasítottuk a háborúit, és közben arra számítottunk, hogy minden jobb lesz, ha egyszer sikerül megszabadulnunk ettől az egy embertől. Az ezredvég aztán meghozta ezt a változást, de a lelkesedést nagyon gyorsan a kiábrándulás váltotta föl. Világos lett, hogy itt minden szinten változásra van szükség, elsősorban az emberek fejében. Időközben sokan elmentek — ki az országból, ki az élők sorából. Ma teljesen közömbös számomra nemcsak a politika, de a közélet minden szférája is. Az utóbbi tíz évben teljesen a családom felé fordultam, értük élek. Minden más csak annyira érdekel, mint az időjárás — fölveszem hozzá a megfelelő ruhát, arckifejezést, de belül semmit nem mozdít meg bennem.

* Szerintem sok huszonéves arról álmodozik, hogy egyszer majd átéli azt az idillt, amelyről mesélsz. Egy kérdés erejéig visszakanyarodnék az irodalomhoz, megtaláltam ugyanis a neten néhány versedet és novelládat, illetve irodalmi szövegeket látsz a munkagépeden nap mint nap. Nem kacsintgat vissza az írás? 

— Nem. Néhány kortárs író munkásságát leszámítva elhidegültünk egymástól — mármint az irodalom és én. Valamikor az egyetemistaévek alatt tisztázódott bennem, hogy nem akarom magam nyelvi korlátok közé szorítani. Többnyire szerb közegben nőttem föl, és számomra fontos lett volna, hogy amikor van mondanivalóm, az mindenkihez eljusson, aki számít nekem valamit. Persze összetettebb lelki folyamatok is voltak a háttérben: bár a magánnyal járó tevékenység nem idegen tőlem, nem akartam édesanyám útját járni. Általa láthattam a rögöket, gödröket, melyek ezen az úton várnak az emberre. Az egyetem befejezése után annyit tudtam, hogy szeretnék olyan munkát végezni, amely a számítógéphez köt valamilyen formában. Virág Gábor akkoriban keresett föl, hogy a Symposion tördelő nélkül maradt, van-e kedvem kitanulni a szakmát. Gyorsan elfogadtam az ajánlatot. Ez volt a kezdet.

* Mennyi ideig voltál a lapnál? Ez mennyiben tudott felkészíteni a mostani munkádra, hogy a Forum műszaki szerkesztőjeként dolgozz? 

— Néhány számot készítettem a Symposionnál. Volt, amit teljes szabad kézzel, volt, amit képzőművészekkel közösen. Ezek után hetilapoknál dolgoztam ideiglenesen. Aztán egy nap szóltak a Forum Könyvkiadóból, hogy lenne egy tiszteletdíjas munka számomra, érdekelne-e. Akkoriban persze mindent elfogadtam, amit fölajánlottak, nagy volt a lelkesedés, mindent meg akartam tanulni. Aztán jött folyamatosan a munka a kiadótól, és idővel állandó munkaviszonyba kerültem. Tizenöt évvel ezelőtt. Virág Gábor a harmadik igazgatóm. Érdekes mozzanat, akár egy félív.

* Ezek szerint a tördelés minden szegmensét kipróbáltad. Milyen szépségei vannak ennek a munkának? Bele lehet fásulni egy ennyire színes alkotási folyamatba? 

— A munka java része nem igazán kreatív, különféle formai kötöttségek miatt, de a kreatív pillanatokat mindig lehet élvezni. Keresni az arányokat esztétika és funkció relációján, ráérezni egy lényegi mozzanatra, melyet valamiképp kifejezésre lehet hozni. Aztán meg van egy rakás unalmas, mechanikai művelet, mely szinte meditatív állapotot teremt. Ekkor jó a zene, mely gyakran ihletet is ad.

* Rólad mindig is azt gondoltam, szereted a kihívásokat. De milyen könyv számít neked kihívásnak? 

— Szeretem, amikor a szerzők kiadják az egyszerű direktívát: szép legyen a könyv. Komolyra fordítva: édesanyám utolsó, posztumusz kötete személyes okokból volt kihívás. Nővérem kollázsaival illusztrálva. Intenzív volt belülről a már nem létezőkkel való kapcsolat. Műszaki kihívások a szótárak, melyeket többnyire cellatársammal, Brenner Jánossal készítünk. Ez is egy jelentős kapcsolat, igen intenzív az együttülésünk. Kívülről mindig azt hiszik, hogy veszekszünk, pedig mi csak egymásnak eresztjük a véleményünket. Ez is napi kihívás.

* Van személyes kedvenced? 

— Mindig a legfrissebb jól sikeredett könyv a kedvencem. Amikor kijön a nyomdából a kötet, és látom, hogy nem rontottak el rajta semmit (nem gyakori eset), akkor egy ideig tart ez a sikerélmény. Buzás Mártával annak idején a friss könyv illatát is nagyon élveztük. Idővel egyre inkább a hibákat kezdtem el látni, és azt, hogy utólag mit csináltam volna másképp. Mégis, ha nevet kellene mondanom, legjobban Jódal Kálmán kötetein szeretek dolgozni. Úgy érzem, az ő szürreális írói világa az, amihez a legtöbbet tudok hozzáadni a formatervvel. És Bartolec Igor fotóival is szeretek dolgozni. Illusztrátorokból pedig több is van, de rossz a névmemóriám.

* Mi a helyzet az elismerésekkel, hiszen a kiadónak számos könyvét díjazták már, ami a te érdemed. Ez megerősít a munkádban, ad egyfajta motivációt? 

— A díjak egy kicsit másról szólnak, és nem igazán érdekelnek, nem tartom őket őszintéknek. Mondhatni, kilóra mérik őket felénk (is). Számomra az a legnagyobb elismerés, ha a szerző elégedett a kötetével, vagy ha a munkatársaim közül valaki mond valami pozitívat.

* Annak ellenére, hogy a kiadó rengeteg könyvet megjelentet egy évben, mégsem sorozatgyártást művelsz, hanem alkotsz, és megpróbálsz minden kötetet egyedivé tenni. Hogyan töltődik Csernik Előd, miből táplálkozik? Említetted a családot és a zenét mint ihletforrást. Van-e még valami, ami hozzásegít ahhoz, hogy folyton valami újat tudj mutatni? 

— Ötleteket mindenhol lehet találni. Elsősorban a szerzőben rejlő ötleteket érdemes meghallgatni, de mások munkái is lehetnek ihletőek. Többnyire mindenre, amit csinálok, szeretek néhány ötletet összehozni, melyeket megbeszélek a munkatársaimmal, kikérem a véleményüket, és fontolóra veszem őket. Általában az összehányt ötletekből letisztul valami, ami kidolgozásra érdemes. De nem mindig. Olyankor lesz még egy közönséges könyvünk. 

* Szerencse, hogy erre nagyon ritkán van példa. További sok szép könyvet és alkotást kívánok neked!