— Nem akarok nagyképűsködni, de talán nyugodtan mondhatom, hogy számtalan, csonka családból származó, felnőtté vált gyermek nevében beszélhetnék — kezdi János hosszas gondolkodás után. — Ezt azért mondom ilyen határozottan, mert akármikor találkoztam hasonló sorsú fiatallal, valamennyien arról meséltek, hogy a válás utáni években a gondokat rendszerint egyedül oldották meg. Júliusban töltöm be a harmincadik évemet, idejében befejeztem a katonai akadémiát, három hónapja nős vagyok, szolgálatban vagyok, tehát minden tekintetben — figyelembe véve a nálunk uralkodó helyzetet — irigylésre méltó a sorsom. Pedig elvált szülők fiatalabb gyereke vagyok. Egy tősgyökeres katonacsaládból származom: az apám katonatisztként vonult nyugdíjba, a megboldogult anyám szintén a hadseregben szolgált tisztviselőként. Van egy három évvel idősebb bátyám, aki ugyancsak egyetemet végzett, ő is nős, van egy kétéves kislánya, akit imádok. Én akkor indultam iskolába, amikor az anyám bejelentette, hogy elválnak.

A bátyám megértette, ez mivel jár, én csak azt láttam, hogy apa visszamegy a szüleihez, és velük él. Lassan jöttem rá, milyen is elvált szülők gyerekének lenni, illetve milyen az, ha az anya úgy érzi, magára kell vállalnia nemcsak az anya, hanem az apa szerepét is. Azt hiszem, nagy súllyal esett latba az a tény, hogy katonacsaládból származtunk, mert nekünk jobbnak, fegyelmezettebbnek kellett lennünk, mint más elvált szülők gyerekeinek. Anya rendkívül szigorú volt hozzánk, annál is inkább, mert az apám a válás után inni kezdett, és ez a szenvedélye minden egyéb érzést elfojtott benne. Mi a városban éltünk, apa is a szüleivel, de alig találkoztunk. Tartásdíjat sosem fizetett, a nagymamáék sosem akarták elmélyíteni a kapcsolatot az egyetlen fiuk gyerekeivel, így hát anya szárnyai alatt nőttünk fel. Anyai nagymamánk volt a mi kis közösségünk „szíve”, egy közeli faluban élt egyedül, és hacsak tehette, nálunk, velünk volt a városban, és ilyenkor volt szabad gyereknek lennünk, mert anya sosem bírálta a nagyi tetteit. Anyunak az volt a helyes megoldás, ha sok mindent, ami valójában a családfő feladata lett volna, a bátyámra bízott. Még most is hallom, ahogy kiadja a parancsot: ezt meg ezt kell megcsinálni, emellett te vigyázol Jánosra, amíg én haza nem jövök a munkából. Mindennek az lett a következménye, hogy a bátyám árnyékában nőttem fel. És ha most visszagondolok az elmúlt évekre, szinte látom magam gyáva, kis egérként, ahogy szótlanul elfogadom a bátyám rendelkezéseit. De hamar megtanultam, hogy ez a legjobb megoldás számomra, mert anya, amikor hazaért, beszámolót kért a bátyámtól az aznapi eseményekről. És anyánál nem lehetett mellébeszélni.

Akkor kezdtünk az apai nagyszülőkhöz havonta egyszer eljárni, amikor apámat — részeg állapotban — elütötte egy autó, és utána mozgássérült lett. Közben persze mindenki tudta, hogy a testvérem a fontosabb kettőnk közül, hát nem csoda, hogy ezt apám szülei is szó nélkül elfogadták. A nagyapa kemény ember volt, amikor indultunk haza, minden alkalommal elővette a pénztárcáját ugyanazzal a szöveggel: János, itt van neked 100 dinár, Máténak 200, mert ő az idősebb, ugye, az az igazságos. Magamban mindig azt gondoltam, ha azt mondom, hogy nem, akkor még 100-at sem kapok, hát mindig igennel válaszoltam. Anya rengeteget dolgozott, és való igaz, hogy mindent neki köszönhetünk. Higgye el, nem emlékszem, hogy az anyámon láttam volna új ruhát, de nekünk minden évben gondoskodott tíz nap tengeri nyaralásról. Már egyetemre jártam, amikor megértettem, hogy anya nagyon szeret bennünket. Egy gyakorlaton súlyosan megsérültem, és amikor kiengedtek a kórházból, kaptam még egy hét betegszabadságot. És egy éjjel, amikor anya azt hitte, alszom, odaült az ágyamhoz, két kezébe fogta a kezemet, és hangtalanul zokogva mondta: belehaltam volna, ha nem leszel jobban. Valahogy akkoriban kezdtem a bátyámat is szeretni, nem csak elfogadni. Már középiskolás korunk óta minden férfimunkát ő végzett a családban. Anyu két éve a temetőben pihen, elvitte a mellrák. A bátyám lakodalmában betegen ugyan, de mulatott, azt azonban már nem érte meg, hogy megszülessen az unokája. Amikor az esküvőmön ott láttam a bátyámat, ahogy az ajtóban fogadja a vendégeket, akkor értettem meg igazán, milyen nagy ember ő. Biztosan ő is szenvedett, biztosan neki is hiányzott egy olyan gyermekkor, hogy ne feleljen az öccse tetteiért, de soha egyetlen rossz szót nem hallottam tőle. Hát, ha valaki azt mondja, hogy elvált szülők gyermekeként nagyon sokat szenvedett, higgyen neki. Mert nekünk, gyerekeknek sohasem emelnek emlékművet. Pedig megérdemelnénk.